Szünet..

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy kezdjek ebbe bele. A mai nap, végleg betelt nekem a pohár. Azt hiszem, nincs nagy értelme ennek a blognak. Ez az üzenet-amit chaten küldtek- végleg kiverte a biztosítékot.

"Tudod milyen szar a blogod? Minek írsz egyátalán? Nincs semmi értelme. Senki nem szereti a hülye blogodat. És téged se. Ha rám hallgatsz minél hamarabb, bezárod. Csók :* "

És tudjátok mi ebbe a legrosszabb? Az, hogy úgy érzem, lehet igaza, van. Nincs értelme ennek. Magamon is érzem, és látom a visszajelzéseken is. Nem kommenteltek, láttam a 'nem tetszik' pipát is. És huh, hát rosszul esett. Maradjunk annyiba. Így is teljesen magam alatt vagyok, a magánéletem a béka feneke alatt van, és ümm, ezt mutatja az alkarom is. Lehet, hogy nem értitek. De teljesen mindegy. Szóval most teljesen tanácstalan vagyok. Túlságosan szeretem ezt a történetet, és őszintén, nincs szívem befejezni. Maradunk a drága, jó szünetnél. Nem tudom meddig lesz ez. Szépen lassan újjá kell építenem magam. Ez van.

Legyetek jók, míg nem jelentkezem.

Sziasztok! (:(

19. rész „1840. április 14-e”

Sziasztok!

Utólag is boldog húsvétot, és május 1-jét :)

Oldalra kiteszek egy szavazást, kérlek majd szavazzzatok

Azt Mondogatják hogy, „ha valami nem tetszik, rajta, változtass rajta!”. Ez jó. Komolyan. Egyszer próbáltam meg ezt, akkor is csak rosszat tettem, nem jót. Ádám menekül, gengszterbanda üldöz, szóval azt hiszem, a Magyarországi álmom is becsődült. Ahol Hope jár ott a balszerencse. 

Ki kéne kelnem az ágyból.  

Szemeimet lustán kinyitottam, és körbenéztem a rendetlen szobámba.  A falon egy fotó volt, gyönyörű tölgyfakerettel szegélyezve. Nem rémlik, hogy azt én raktam volna oda. Egy nő állt rajta lehajtott fejjel, mellette egy fiú. Mindkettejükből sugárzott a komorság. Közelebbről nézve a férfi somolygott, hatalmas fekete kalapja alatt, ami eltakarta kócos haját. Átlagos középkori viselet volt rajta. Mármint szerintem középkori volt. A nőn zsipkézett szélű, szerintem fekete ruhát. Úgy tűnt mintha hatalmas fájdalmakkal küszködne. Nem fizikai, hanem lelki sérelmekkel. Haja arcába hullott, és lehajtott fejétől nem tudtam kivenni se szemét, se ajkát, se orrát. Régi kép volt ez, a széle, ami a keretből kilógott sárga volt és bomladozott, de egyénként az egész kép fekete fehér volt és szemcsés. Ötletem nem volt, hogy is kerülhetett ide. 

„1840. április 14-e”- volt a hátuljára írva. 174 éves kép. Most őszintén ez, hogy került ide, és mégis hogy maradt meg ennyi éven át? Teljesen összezavarodtam. Az ágy meg se rebbent, mikor rá hajítottam a képet, és futni kezdtem a lépcsőn, ami most meredekebbnek tűnt, mint máskor. A nappali közepén megálltam. Valaki volt itt. Lépések zaja hallatszott, míg egy idő után megállt. Mögöttem. Lehelet csapódott nyakamnak, és én ösztönösen megfeszültem. Egy bőrkeményedéses ujj simított végig kulcscsontom vonalán.

- Oh, pici Hope mennyire hiányoztál! Torkomon akadt a levegő. Valahonnan ismerős volt ez a hang. Sírhatnék jött rám ettől. Magamtól értetődően fordultam meg kezében. Tökéletesen rózsaszín ajkához hajoltam, de kalapjának karimája homlokomnak ütközött. Hátratántorodtam. Mit csinálok? Miért akarom megcsókolni ezt, ezt az embert? Fekete kalap, ballonkabát, gúnyos mosoly. Ő volt az. A férfi a képről. És..és ha ő az, akkor én voltam a nő. Zihálásom betöltötte a hatalmas nappali csendjét. Biztosan megőrültem. Ez nem lehet igaz.

- Essünk túl rajta-, mormogta, de előttem már a világ összemosódni látszott. Hányinger kerülgetett, a fülem zúgott, de utolsó erőmből még meghallottam. „Április 14. Készülj fel Hope!” Majd egy hatalmas villanás, és a testem ernyedten hullott a padlóra.

~.~

- Hope! Hope, kelj fel! – hallottam egy mély aggódó hangot. Ki lehet az?

- Kérlek, Istenem ne legyen semmi baja – szinte már sírt. Ha ennyire fontos neki a testi épségem. Nekem mindegy. Szemeimet kinyitottam, de a látásom homályos volt. Többször pislogtam, mire a világot már nem csak összemosódott színes pacákban láttam. Fejemet oldalra döntöttem, és úgy néztem körül. 8 darab láb sorakozott fejem mellet, mind férfié. Valaki a bal kezemet szorongatta, és halkan szólítgatott. Egy térd nyomódott a derekamba. Szóval még egy ember térdelt is mellettem. Viszont az oldalam fájt, a csontos térdétől. Mocorogtam, és végre arra felé néztem.

- Nem vennéd egy picit arrébb a lábad? Nyomod az oldalam!- mondtam alvás utáni, rekedtes hangon. Most jöttem rá, milyen kényelmetlenül is fekszem. A hideg padló nyomta a hátam. Várjunk…miért fekszek a parkettán?

- Oh, Hope!- egy férfias kéz fonódott a nyakam köré és jól megölelgetett. Kicsit eltolt magától, és megnézte van-e komolyabb sérülésem.

- Louis - mosolyogtam rá – szia! Eltűnt az aggodalom a szeméből, és játékosan összeborzolta hajamat. Felnevettem és azonnal el is komorodtam

- Mi történt?

- Összeesve találtunk itt a padlón. Azt hittem meghaltál. –csordult ki egy könnycsepp a szeméből – mond el te, miért estél össze!

- Nem tudom-, néztek körül, segítségért várva. Itt volt mindenki. Még Eleanor is. Hirtelen minden eszembe villant. A férfi, a fénykép, a dátum, minden.- Volt itt egy férfi. Ő ismert engem. Azt mondta, hiányoztam neki. – ráncoltam össze a homlokomat- és hogy készüljek fel április 14.-ére. Harry hasát fogva nevetésbe tört ki.

- Jobb mesét nem tudtál volni ki találni?

- De tényleg így volt!

- Nem tudom, Hope mit szedsz de, nekem is adhatnál belőle. Egy férfi? Komolyan? Neked elment az eszed. Menjél el diliházba.

- Harry – szólt neki Louis – Hagyd őt békén!

- De most nem? Az agyára ment valami.

- Menj pihenj le – mondta halkan Eleanor.

- Szóval ti sem hisztek nekem?

- Persze, hogy nem. El kéne menned egy pszichológushoz - nevetett tovább Harry. Legszívesebben felpofoztam volna. De igaza volt. A többiek is mind elnéztek, miszerint nem akarnak hazudni, de Harry-nek igaza van. 

- Te megőrültél – mondta Zayn. És ez elég volt. Teljesen kiborultam, hogy nem hisznek nekem.

- Figyelj, tökéletes biztonsági rendszerünk van, és egy őr is áll kint a kapunál. Jelezte volna, ha bejön valaki- mondta Louis- Szeretnék hinni neked, de te is tudod, hogy ez képtelenség.

- Hát jó. Higgyetek, amit akartok!- kiabáltam rájuk. Már majdnem felértem, amikor egy hatalmas csattanást halottam. Lefutottam, és csak döbbent arcokat láttam, egy kiszakadt bejárati ajtót, amin a biztonsági őr feküdt. Fej nélkül. 

18. rész "Ki vagy te?"

Sziasztook!:)

Na szóval ma rávitt a lélek, hogy megírjak egy részt. Nem tudom mi lelt, hulla fáradt vagyok, de azért megírtam. Remélem örültök neki. Régóta szövögetem hogy bele viszek valami természetfeletit. Így ezt meg is valósítottam. Remélem tetszeni fog.:)

Jó olvasást.

Hope J. M.

A borús viharfelhők beterítettetek a kék eget. A szél vadul csapdosta a gyenge tölgyfát, mint egy bábjátékos, mozgatta az ágakat. A levegőbe eső illat szállt, a nyitott erkélyajtón át egyből hozzám csapódott. Orcám már piros volt, az ajkaim kirepedeztek a vad huzat erejétől. A szobában a dolgaim össze visszahevertek, mind a padlón, és a hatalmas falakon is megtalálható volt egy-két papírdarab, szemét. A fehér ajtót a fuvallat ki-be csapdosta, nem kételkedtem benne, ez hamarosan be fog szakadni. A függöny vadul ringatózott ide-oda, néha kirepült az ablakon majd, mint egy táncos, vissza is libbent. Felálltam a fehér lepedővel befedett ágyról, és az erkélyhez indultam. Kisebb fajtaszédülés fogott el, kezemet a fejemhez kaptam, és az ágy végébe kapaszkodtam másik kezemmel. Egy mély levegőt vettem, és az üvegajtókhoz indultam. A szél vadul dobálta hajamat, nyitott számba fújta tincseimet, amik a torkomba is akadtak. Kiszedtem őket onnan, és kiléptem a csempézett erkélyre. Apró cseppek jelentek meg a vállamon, a pólóm hasonlított egy aranyos pöttyös kis ruhára. Az égen egy villámló fénycsík jelent meg, és útját egy hatalmas dörrenés kísérte. November végét jártuk, már lassan a hónak kéne esnie, de a vihar most éppen jól képviselte kedvemet. Megfordultam, és a hideg kőről beléptem újra a káoszos szobámba, ami úgy nézett ki, mintha egy hurrikán csapott volna végig rajta. Becsuktam a terasz ajtaját, és a helyiség mintha egyszeribe lecsendesült volna. Az üvegnek támasztottam hátamat, és újra hallottam hogy egy dörgés csendül fel a szabadban. Ó te alattomos idő! Mélyen beszívtam a levegőt, az eső illat még erősen érződött, és gúnyosan elmosolyodtam. Azt hiszem, tavaly nyár óta az életem fenekestül felfordult. Ahogy kötelezően el kellet jönnöm Londonba, ebbe a nagy házba, azóta hibát hibára halmozok. Ahogy az idő telt, én egyre jobban változtam. És most nem arra értem, hogy a cigaretta már általános dologgá vált a számnak, nem is, arra hogy a kezemen lévő vágások meggyarapodtak, hanem arra hogy a lelkileg mennyire átlényegültem.

„Hope annyira megváltoztál”- ismétlik mostanában a körülöttem lévők, de Harry hangja még tisztán él az emlékezetemben, ahogy egy hete, ezt a fejemhez vágta. Remegés futott végig rajta, és nehezen sikerült visszafogtam a sírást. „Egy szégyen vagy” „Jobb lenne, ha meghalnál” „Annyira utállak” „Nem akarsz eltűnni?”. Mondta ezeket is mind nekem csak, azért mert azt mondtam, mert véletlenül rányitottam mikor éppen Kendell Jennert próbálta lefektetni. Persze ez után megmondtam neki, hogy van saját lakása, ne itt, ne akkor tegye mikor én is, itt vagyok. Aztán azt mondta, ne szóljak bele az életébe, és mindent a fejemhez vágott. Mondhatom fantasztikus. Talán igaza van tényleg jobb, lenne, ha eltűnnék, egy időre. Mert miért ne? A telefonom hangos zenélésbe kezdett a fehér szőnyegen pontosan mellettem, a kijelzőn Ádám neve villogott. Elhúztam a piros gombot. Menj a francba te is! Hónapokon keresztül vártam, vártam hogy felhívjon, egy egyszerű sms-t küldjön azzal „szia, élek” de semmi. Ennyire se méltatott. Kezdetben még aggódtam, de aztán feladtam. Ha nem kerestél eddig, most se kelljen már velem foglalkoznia. A telefont a falhoz csaptam, te se hívjál, és senki többé. A torkomat egy gombóc marta, mégsem tudtam sírni. Dallamos csengetés hallatszott fel. Feltápászkodtam, és a törött telefon mellet lépdeltem el. A nyitott, kicsit kitört ajtó mellet futottam el, és a lépcsőfokokat kettesével szedve rohantam le az ajtóhoz. Nem tudtam, miért siettem, de valami vonzott, valami várt az ajtó túl oldalán. Szinte feltéptem a bejárati ajtót és egy fiú várt a szürke pázsit közepén egy-két méterre tőlem, a köves úttól, pár lépésre tőlem. Valami volt benne, valami nem hétköznapi. Kezem magától cselekedett, és közelebb invitáltam magamhoz. Mélyen a szemembe nézett, és úgy nézett rám, hogy azt hittem a gondolataimba olvas. Hosszú, kecses lábait felemelte és felém lépdelt. Nem tudtam megmozdulni, megbénított. Szemei a lelkemig hatoltak. „Mit teszel velem?”- suttogtam a levegőbe. Megállt pontosan előttem.

-         Szia Hope! Beengedsz?- mondta mézes-mázas hangján.

-         Ki vagy te?

-         Mindent a maga idejében, kicsi lány. – rám kacsintott, és arrébb lökött engem a vállával, hogy bemenjen. Nyeltem egy nagyot, bezártam az ajtót és utána indultam. Kényelembe helyezte magát a kanapén és engem nézett, szakadatlanul. Szememet végig vezettem rajta. Szőkésbarna haja kuszán állt fején, arca sima volt, és szeme világítóan kék volt. Egy szürke pulcsi volt rajta „Sport and fitness” felirattal. Kék nadrágja kiemelte hosszú lábait. Lábaira egy egyszerű szürke cipőt húzott.  Velem egyidős lehetett, vagy talán csak egy évvel fiatalabb, azaz 17 éves. Helyes volt, de e mellet ijeszt is volt, nagyon.

-         Milyen gyönyörű a ház. Ez a bátyád bandájának közös háza, nem? Milyen kedves, hogy megengedték, hogy itt legyél. Hallottam, volt egy kis veszekedésed Harry-vel. Most biztos szomorú vagy. Meg dühös nagyon dühös. Tanúsítja az összetört telefonod. Értem, hogy mérges vagy Ádámra, de azért nem kellet, volna tönkretenni .- megrémített hogy ennyit tudott.

-         Ki vagy te, és honnan tudod ezeket?

-         Nyugi van Hope. Nem kell félned tőlem. - mosolyodott el féloldalasan.

-         Utoljára kérdezem. Ki vagy te?- Hátratántorodtam. Egyre messzebb mentem tőle. Messzebb és messzebb. Majd beleütköztem a tv melletti falba.

-         Louis küldött. Azt mondta egyedül vagy, jöjjek ide társaságként.

-         Hazudsz. Én ezt nem hiszem el - sziszegtem

-         Persze hogy hazudok. Felismered te a magad fajtákat.

-         Magam fajtákat… ?

-         Igen. A…- de már nem hallottam mit mondott. A lábam megremegett, a kezem lecsúszott a falról, és összecsuklottam. A fejem a padlón koppant. A tus fekete sötét magába rántott.

17. rész " Ugye nem félsz tőlem?"

Sziasztok!

Nem szeretnék most ódákat zengni, sajnálom a késést.

De ezzel szemben  köszönöm a támogatást amit tőletek kapok!:) Szeretlek titeket! <3

-        Ne tedd ezt!- hallatszott a keserves ordítás a hátam mögül. A lábamat a hideg szinte jeges Temze fölött lebegethettem, miközben egy kevés akaraterőt gyűjtöttem az ugráshoz. Nem tehettem mást, csak ártottam a körülöttem lévőknek. Beszívtam a hideg levegőt, és reszketve fújtam ki azt tüdőmből. A fehér pára felszállt a levegőbe, az erős szél belekapott, és tovasodorta azt.   Ez fog velem is történni, csak engem a víz fog elragadni, és elfedtetni mindenkivel létezésem. Az emberek a híd köré gyűltek, többen kamerával vettek fel, volt, aki kárörvendő vigyorral várta, hogy meghaljak, és akkor végre övék lehet Ő.  Ő, aki most éppen az embereken igyekszik átverekedni magát, miután ezt sikeren végrehajtotta, az egyenruhás rendőrök között iszkolt el. Futólépésben siettet hozzám, és erős karjaival visszarántott engem.

-         Nem hagyom, hogy ezt tedd- dühös könnyek, csorogtak le gyönyörű arcán miközben egyre erősebben, szorította kezeimet. Reszketegen felsóhajtottam, tudtam, hogy ez lesz. Megfordultam, amennyire csak tudtam, és ajkához hajoltam. Biztos voltam benne hogy ez meggyengíti. Puha szájához nyomtam enyémet, nem siettem el a dolgokat, gyengéd voltam. Keze engedett enyémen, majd teljesen el is engedte azokat. Türelmetlenül nyögött a számba, többet követelt. Teljesen megfordultam, mire ő kezeit hajamba nyomta. Hiába is esett jól ez az egész, hiába nem akartam ezt megszakítani, elhúzódtam tőle. Mindketten hangosan ziháltunk, míg ő magához tért, én gyorsított tempóba megfordultam. Most vagy soha. Lábamat újra a víz fölé emeltem, ám ezúttal a másikat is raktam utána. A szél körülvett engem, a fülemben éreztem süvítéseit, és a hajamat is tejesen összekócolta. Még halottam, ahogy Harry felordít, mint egy megvadult oroszlán, de nem tud mit tenni, itt vége van. A testem becsapódik a ténylegesen jeges vízbe, és úgy érzem, mintha 100 kis apró tűvel szurkálnák bőröm. Ez nagyon hideg. „Shh. Gondolj arra, hogy mindjárt vége” mondogatom magamnak. Egy pár perc után jobb lett, de eközben a levegő is fogyatkozott tüdőmből. Majd mintha valaki mellém csapódott volna, arrébb sodort a hullám, és már szinte élettelen testem süllyedni kezdett. Az utolsó levegőtartalékom is elfogyott. Itt volt vége. Itt és most.   

Zihálva, ébredtem fel egy korházi széken, a szívem őrülten dobolt, és verejtékcseppek csorogtak le arcomon. „Nyugi csak egy álom, nyugodj meg” suttogtam magamnak, miközben igyekeztem helyreállítani egyeletlen légzésem. Felültem a székembe, és Louis-ra pillantottam, szerencsére nem kelt fel. Visszadőltem, és becsuktam szemeim. Még éberen élt emlékezetemben az álom, vagy minek is nevezzem, megrémisztett az egész. Majd hírtelen beugrott. Ugyanezt láttam mikor az átjárón voltam. Bár akkor egy kivetített film képében, de annak a lényege is ugyanez volt. Én, Harry, ugrás, öngyilkosság, halál. Kisöpörtem a homlokomra tapadt rakoncátlan tincset és gondolkoztam. Vajon véletlen lenne ez az egész? Lehet, hogy ez lenne a jövő? Persze, én és Harry pff. Verd ki ezt a fejedből, csak egy álom volt. Reggel öt körül járhatott az idő, még korán volt, de biztos nem tudnék visszaaludni. Egyébként is, a kezeim, és a hátam, teljesen elgémberedett ebben az idegesítő, még nem is puha székben. A napsugár egyenesen arcomba világított, a szemem elé emeltem a kezem, ó gyere még te is nap. Majd valaki hozzáért a vállamhoz. Ijedten megdermedtem, és majdnem egy sikoly is kiszaladt a torkomon. Felemeltem a fejemet, és próbáltam be realizálni a fiút, aki előttem ált. Ádám. Hát persze hogy Ádám.  Kifújtam a levegőt, ami a tüdőmben gyűlt össze. Eddig észre se vettem, hogy bentartottam. 

-         Mit akarsz itt?- suttogtam bár azért érződött a hangomban a bosszúság. Idegesen össze-visszanézett, majd szeme megállapodott rajtam.

-         Beszélnünk kell.- mondta

-         Itt nem lehet?- nem válaszolt csak fejével az egyik sarokra intett. Ott ült Harry, egy ugyanolyan kényelmetlen széken, mint amin én, és aludt. Ó, persze. Eddig őt észre se vettem. Olyan édesen aludt, ahogy göndör fürtjei arcába hullottak, szája résnyire nyitva volt, és halkan szuszogott. Na jó hagyd abba, Hope. Kibotorkáltam a szobából, és megálltam a folyosó közepén. Ádám halkan kijött utánam és megállt velem szemben.

-         Sajnálom-, mondta bűntudatos hangon. Gúnyosan felnevettem.

-         Mit sajnálsz? Talán, azt hogy engem, a testvéredet, és Louis-t is bajba sodortad? Vagy azt hogy miattad raboltak el minket? Vagy azt hogy Louis majdnem meghalt? Hm?

-         Sajnálom.

-         Hagyd már abba ezt!- csattantam fel idegesen

-         Remélem, tudod hogy én nem akartam ezt. Gondolom hallottad a történetet. Nem tehettem mást, nem engedtek el, nem volt választásom.

-         Mindig van választás.- suttogtam-, De figyelj, tűnj el innen, mielőtt Harry felébred.- ám túl későn szóltam. Harry kilépett a szürke korházi ajtón és szemeivel felmérte a helyzetet, majd tekintette megakadt Ádámon.

-         Mi történt? Mit keres ő itt? – lépett közelebb, és láttam, hogy keze ökölbe feszül.

-         Ádám menj innen – kiáltottam rá

-         De…

-         TŰNJ EL MOST! – ordítottam, és ha lehetett volna, szemmel röpítettem, volna el innen. Ádám, futásnak eredt, de Harry gyorsabb volt. Karjánál fogva rántottam vissza. Falhoz vágta őt, és kezével a nyakát kezdte el szorítani. 

-         Most véged- mondta halkan Harry, de épp elég hangosan, hogy én is haljam. Gyorsan oda szaladtam és beálltam Ádám elé. De ekkor már az ökle a levegőbe volt a göndör hajú fiúnak, és az egyenesen az én arcomba csapódott. Hát nem fogta vissza magát. A kezdeti zsibbadtság elmúlt, és a helyét erős fájdalom váltotta fel. Ajkam kicsattant, de biztos voltam benne, hogy a számban is okozott valami sérülést, hiszen ott is éreztem a keserű vér izét. Torkomat marták az el ne sírt könnyek, legszívesebben összeestem volna a fájdalomtól, de helyette csak álltam ott, és védtem Ádám, nem túl gyenge testét. Erős volt ő, nem volt szüksége az én védelmemre, én mégis úgy éreztem, ott kell lennem. Azonban Harry ereje nagyon is megrémisztett. És az is, amit magam előtt láttam. Dühös fény csillant, vérben, forgó szemeiben, izmai kidagadtak kezén, és nyakán is látszódtak erei. Ijesztő volt, és megrettentett. Majd, mintha ő kapta volna az óriási pofont, hátralépett. Testvonásai ellágyultak, és szemi megbánásról árulkodtak. De nekem ez nem volt elég. Féltem tőle. Féltem puszta hangjától, cselekedeteitől, mindenétől. Mert amit az élőbb tett megbocsáthatatlan volt, még akkor is ha tudom nem direkt tette. Elléptem Ádám elől, oldalra húzódtam, hogy minél távolabb legyek a göndör hajútól, és magam mögé rántottam a fiút. Ámbár ő nem maradt ott, elém lépett.

-         Megütötted őt- sziszegte előttem Ádám.

-         Nem direkt volt. Annak téged kellet, volna eltalálni. – mondta minden könnyedséggel Harry – Sajnálom Hope- azt, hiszem, észrevehette a szememben a félelmet, és az ijedséget, ezért kicsit meg is rémült. Megpróbált felém lépni, de én mindinkább Ádihoz bújtam. Magamba szívtam pólójának illatát, finom férfias dezodor, ami keveredett az erdő szagával.

-         Ugye nem félsz tőlem?- nem telt tőlem egy normális válaszra sem. Hazudni nem akartam, de az igazságot sem akartam elmondani.      Így inkább csöndben maradtam. A hallgatás a legjobb módszer, nem?

-         Hope kérlek ne…- mondta könyörögve. De ugyan mit is kért?- Ádám menj, most az egyszer megúsztad.- ahelyett hogy befejezte volna a mondatot, amit nekem szánt, témát váltott. Ő viszont nem mozdult, állt, mint a szikla előttem. –Ha kedves az életed elmész-, mondta mérgesebben Harry. Lábujjhegyre álltam és elcsukló hanggal, de megmondtam neki, hogy menjen el én, jól leszek. Nagy nehezen megmozdult, adott

Egy puszit a fejemre, majd azt suttogta hívni fog. Utána elment, magamra hagyott vele, úgy tett, ahogy kértem. Ó miért is csodálkozom ezen? Egy lépést tett felém hatalmas lábaival, de ahogy közeledett, én úgy hátráltam. Kezemet arcomhoz érintettem, és fájdalmasan felszisszentem. Nem volt elég hogy pokolian fájt, biztos voltam benne hogy zöld, és lila foltok is vannak azon a helyen ahol eltalált. Azt hittem veszi a lapot, és magamra hagy, de helyette mást tett. Ő is felemelte kezét és gyengéden megcirógatta ujjával a sebet. Fájdalmasan felsírtam, hiába volt gyengéd, mégis úgy éreztem mintha egy újabb pofonnal ajándékozott volna meg.

- Sajnálom.

16.rész "Könnyű volt őt okolni mindenért"

Hi sweeties!

Megigértem hogy ezen a héten hozok nektek részt, és igaz hogy utolsó  napon, de sikerült. Már egy ideje, fél készen rajta volt a gépen, de csak ma jutottam el odaíg hogy befejezzem. A részről csak annyit hogy  nem lett valami jó, nem sikerült beleélnem magam Hope érzéseibe, tetteibe.

A következő részt megpróbálom jövőhéten  megírni . A elkövetkezendő hét elég zűrös lesz nekem, 30-án lesz a szülinapom, úgyhogy elég sűrgés forgás lesz,  a csütörtök, és a hétvége is. De ennyi épp elég rólam. Míg nem volt rész, annyira nagy örömmel töltött el hogy egyre jobban gyűlünk, 2 új olvasót is köszönthetek itt. Köszönöm a támogatást, amik min pipák, mind komik formájában kapok tőletek. Csodásak vagytok, és annyira fel tudjátok dobni a napom. Köszöntöm az új feliratkozókat, és jó olvasást a részhez :)

Hope .J. M.

A kínos csend, ami körülöttem uralkodott teljesen felemésztett.  Egyedül ültem a folyosón, és vártam. Vártam a csodára, vártam hogy jöjjön egy biztató hír, vártam hogy történjem bármi, akármi. Azt mondták, azonnal ki kell műteni testéből a golyót, meg kell nézni el talált e valami létfontosságú szervet, talán ereit, vagy csontjait. Reménykedtem benne, hogy egyik sem.  Az ajtó kinyílt, és egy fiatal nővér lépett ki rajta. Kezében egy műanya tálka, miben a véres golyó pihent. Az ott az ő vére rajta. Gyomrom összerándult, és kétségtelenül megint sírás fojtogatott, eddig sikerült visszatartanom, de azt hiszem, ha ez tovább folytatódik, nem fogom bírni.  A nővér elsietett, tudta hogy oda akartam volna menni hozzá, és ezért is szaporázta meg lépteit.  Ha ez még nagyon sokáig fog tartani, nem fogom bírni, elájulok. Így is a fejem zsongott már, nem ettem még ma semmit, és pár pillanatra a látásom is homályos lett. Tudtam, hogy ennem kell, de valahogy nem ment elmenni innen.  Egy hatalmas tenyér érintette vállamat, tudtam ki az, de még mindig nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ő is tehet erről az egészről. A kezembe nyomott egy szendvicset, egy pohár teával, és leült mellém. Utáltam hogy tudta, nem ettem ma semmit, és utáltam, amiért hozott nekem kaját, utáltam őt mindenért. Kinyitottam a háromszög alakú kis műanyag dobozt, és majszolni kezdtem. Éhes voltam nem is kérdés, és ő boldogan nézte, ahogy eszem.  A műtő ajtaja kinyílt és egy orvos jött ki rajta. Egyből eldobtam a sonkás kenyeret, és oda futottam.

- Hogy van?

- Maga Mr. Tomlinson legközelebbi hozzátartozója?

- A testvére vagyok, Hope.

- Ez esetben, ki operáltuk belőle a golyót, szerencsére nem fertőződött el. De a ponton ahol eltalálták, levegő jutott be a mellhártya lemezei közé, és a tüdőt tartó vákuum megszűnt, és részlegesen összeesett. Különböző mértékben károsodhat a légzése, az oxigénellátása, romolhat a szíve koszorúsereinek keringése, heveny keringési és légzési elégtelenség alakulhat ki nála. Egyszóval légmelle van, ami a röntgenen nagyon is látható- mutatott felém egy képet, Louis mellkasáról, az egyik tüdeje kicsi volt, míg a másik teljesen normális méretű,

- És mit lehet ilyenkor tenni?- hangom remegett, és kétségbeesetten vártam a választ.

- Legegyszerűbb egy leghatásosabb számára a drenázs. A középső hónalj-vonalban, az 5-6. bordaközben vagy a kulcscsont alatt a második bordaközben helyi érzéstelenítés után kis bőrmetszést ejtettünk, majd trokáron (hegyes fémcsövön) át megfelelő átmérőjű, oldalnyílásokkal ellátott furulya-drént vezettünk a mellkasába. A drénen keresztül egy-két napig -0, 1-0, 2 atmoszféranyomással szívjuk, amíg az áteresztés (levegőürülés) meg nem szűnik, és a tüdő nem tágul ki, majd a csövet eltávolítjuk.

- Szóval pár nap és rendbe jön?

- Igen, de miután kiengedtük 1-2 hétig pihennie, kell.

- Köszönöm – mosolyogtam megkönnyebbülten pár nap óta először

- Ugyan ez a munkám- mondta és elsietett mellettem

- Na mit mondott?- lépett mellém Harry. Persze majd pont neki fogom kiönteni a lelkemet.

- Semmi közöd hozzá – mormogtam fogcsikorgatva.

- De van. Louis a legjobb barátom, és történetesen én segítettem nektek kijutni onnan, hogy ne legyen komolyabb baja – emelte fel hangját

- Most hálásnak kéne lennem, azért mert segítettél kiszökni? Alapból ti raboltatok el minket, az istenért. Semmi jogotok nem volt hozzá, ez volt a minimum, hogy kiengedtél minket. Miattad fekszik most is ott. – a düh fortyogott bennem, és én is elég hangosan kiabáltam rá.

- Szóval miattam? Ki volt az, aki elhagyta a családját? Ki volt az, aki felvágta ereit? Ki volt az, aki miatt Louis idejött?- kezemet felemeltem és arcon csaptam őt. Nem készülve fel erre, oldalra fordult feje, és ujjaim is megjelölték arcát.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem én lőttem le őt, és még nem is én raboltam el őt. Az hogy idejött nem az én hibám, nem is kértem rá! – a könnyek, amik ezúttal kibuggyantak szememből, düh, és szomorúság, töltötte meg. – Egyáltalán minek kellett minket feleslegesen ki tenni veszélynek? Miért raboltatok el minket? Miért pont én és Louis? Olyan sok miért van. A legjobb barátodról van szó. Gyűlöllek Harry- mondtam-Gyűlöllek azért, amit velem  tettél- suttogtam és a könnyeim egyenesen a kézfejére estek- és gyűlöllek azért is, amit vele tettél- könnyű volt őt okolni mindenért. Túl könnyű.

- Ne mondj ilyet! Magadat és Louis keverted azzal bajba, hogy ide jöttél, kicsi Hope. Miért pont Magyarország? Ha nem jössz ide, nem találkozol Ádámmal, akkor minden rendbe lenne. Ez az egész Ádám miatt van.

- Tessék?- töröltem meg orromat kézfejemmel.  Azt hiszem kezdtem elveszteni a fonalat, teljesen elvesztem.

- Hallottad. Ádám miatt kerültettek ebbe a helyzetbe. Gyere!- húzta meg a kezem és bevezettet egy teljesen üres korterembe. Elég szép jelenetet, rendeztünk a folyosón. -

Mikor idejöttél, Ádámmal találkoztál, és ő fogadott be igaz? – nem válaszoltam csak bólintottam – Ádámnak zűrös múltja volt. Londonban élt, a rosszfiú korszakát élte mikor csatlakozott hozzánk. Önszántából lépett be, senki nem kényszeríttette. Tudta hogy mire vállalkozik. Egy fél éve lehetett, mikor úgy döntött kilép. Ilyet nálunk nem tehetett, nem is akarták elengedni. Véletlenül vagy direkt nem tudom, meglőtte a főnököt, és elfutott, elszökött, ha úgy tetszik.  Bosszút esküdtek ellene. Megtudtuk, hogy ide jött, és felpakoltunk és utána jöttünk. Nem találtuk meg őt, és itt jöttél képbe te. Elraboltunk, mert tudtuk, hogy te el tudtad volna mondani, hol van ő. De mivel Louis ezt nem engedte volna, valamit tennünk kellet. Ez az egész olyan elcseszett.- fejezte be. Szemeim kidülledtek, és lassan dolgoztam fel magamban azt a sok információt, amit kaptam. Beletúrtam hajamba, és fel alá kezdtem járkálni.

- Ezt nem hiszem el. Szóval az egész csak róla szólt?

- Mondhatjuk ezt is. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe, darling.- nem tudtam miért, de késztetést éreztem, arra hogy megöleljem. Ő nem tehetett róla. Vagy mégis, de most nem érdekelt. Egyszerűen megöleltem és hagytam, hogy megnyugtasson. Még akkor is ha pár nap múlva, újra utálni fogom. Arcomat mellkasába fúrtam, és mélyen beszívtam illatát.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom rád.

- Tudom, Hope. Gyere, nézzük meg a bátyádat.- és itt véget ért az idill pillanat, és ez pont így volt jól.

15. rész "Louis haldoklik"

Sziasztok lányok!:)

Boldog új évet kivánok nektek utólag is, és remélem velem fogtok tartani továbbra is. Gondolom észrevehettétek, hogy új desing került fel a blogra, mikor én megláttam engem szó szerint elvarázsolt, remélem nektek is tetszik, egy nagyon tehetséges lány, NightlyGirl  készítette, oldalt megtaláljátok a blogot is. Köszönöm a  sok támogatást, és a komijaitokat, és örömmel vettem észre hogy egyre jobban gyűlünk. Köszöntöm az új olvasókat itt!:) Jó olvasást a részhez!:)

Puszi:

Hope J. M.

Fejem még a mellkasán pihent és hallgattam nehézkes lélegzetét. A könnyeim továbbra is az arcomon csorogtak lefelé. Kezeim a takaróját markolászták, nem halhat meg. Ő nem. Még meg kell vívnunk a saját kis harcunkat. Veszekedjen velem, ordítson rám, vágja a fejemhez minden sértést, nézzen engem szellemnek, lásson át rajtam, csak ne haljon meg! Ne ma, ráér a halállal, szinte még előtte az egész élet. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de mégis annyira nem ment, tehetetlen voltam. Az ajtó be van zára, ő haldoklik, nincs egyetlen egy menekülő út sem. Másrészről pedig, féltem őt itt hagyni. Ki tudja, mi lenne vele, míg én keresek egy embert, aki el tudja látni őt. Ha van itt egyáltalán ilyen ember, persze. Mégis tennem kellet valamit, nem szabad hagynom, hogy szenvedés között, egy raktárhelyiségben lehelje ki életét, meghalnia se szabadna. Óh istenem segíts! Kételyek között felálltam, és elléptem mellőle.  Légy már erős az istenért, Hope! Remegő végtagokkal, elsántikáltam Rebekához, aki nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

      - Segítened kell-, suttogtam, és ő nem tett mást csak bólintott, és várta hogy elmagyarázzam mit is kéne, tennie.  

Nem mondtam sokat, mindössze amit tudnia kell. Az a fiú haldoklik, és nekünk, szereznünk kellene egy orvost, vagy végleg meg kell szöknünk innen.  A második variáció csábítóbb volt, de most mindenek felett az élete volt fontosabb. A bejárathoz rohantunk, mondván, ha dübörgünk valakinek biztos az idegeire fogunk menni. Fél óra értelmetlen kopogtatása után valaki végre meghallott minket és kinyitotta az ajtót, de aki ott volt, az nem épp kedves barátom volt. Kopasz fej, hatalmas sör has, ki is lehetne más? Számba keserű íz költözött, óh ő mit keress itt? Ide minden nemzetiségű gengszter/ember csatlakozik? Magyarországon vagyunk azért mégis, elég kicsi egy ország, hogy kerülnek ide, Londoni meg Doncasteri emberek? Ő is észrevett engem, és gunyoros mosolyra húzta ajkait. Tudta ki vagyok, hogy ne tudta volna? Megerőszakolt engem, erre azért csak emlékszik, milyen könnyű volt neki tönkretenni egy tizenéves gyerek életét. Kisebb trauma volt, hogy ő is itt volt, de igyekeztem elterelni erről figyelmem, Louis volt a fontosabb, nem az én idióta gyerekkorom. Rebeka vadul magyarázta neki, mi is a helyzet, de csak engem figyelt. Fürkészett szemeivel, próbálta felmérni reakcióm.

-         Figyeljen már ide, az a fiú ott haldoklik, híjon ide egy orvost az istenért!- csattant fel Rebeka, és megrángattak a kezét.

-         És? Egy tússzal kevesebb- kezdett el röhögni, mi meg egyre jobban kezdtünk bedühödni.

-         Na ide figyelj te szánalmas nyomorék, haldoklik, és ha nem teszel valamit, én magam foglak megölni- ordítottam a képébe. Azt még ne tudtam, hogy ölném meg, de biztos kitalálnám. Megragadta felkarom és erősen szorítani kezdte, láthatóan nem tetszett neki, ahogy beolvastam. Felszisszentem, a vér nem jutott a kezeimbe, azon kívül, hogy nagyon fájt, ahogy keze hozzám ért.

-         Ne mi van kislány? Már nem vagy olyan erős?- rugdosni kezdtem, és Rebeka is le akarta szedni rólam ezt a férfit.  Ordibáltam, kiabáltam, de gondoltam hogy senki nem hall meg minket. Miért is hallana? Egyre kevésbé éreztem kezeim, elszorította vért, de ekkor kinyílt az ajtó. És belépett ő, magas alakja a gyér világításban is jól látható árnyékot vetett, erős vállai, izmos karja, és gyönyörű göndör haja.  Smaragdzöld szemei világítottak, ahogy felém, fordította tekintetét. Kérdő volt az arca, a férfit leválasztotta rólam, és vallatni kezdte. Fellélegeztem mikor már biztonságban voltam, most az egyszer örültem érkezésének.

-         Mit csinálsz itt, Sam?

-         Ez a két kis csaj, dörömbölt az ajtón, bunkón beszélt velem ő- mutatott rám-  én meg gondoltam kicsit móresre tanítom.

-         Te inkább ne gondoljál semmit- ordított az arcába Harry - tudod, hogy ezt a két lányt nem bánthatod, meg van tiltva. Értékes információik vannak.  Hagyd őket békén.- látszott hogy mérges volt erei kidűlledetek a nyakán, és úgy szorította a férfit, mint az előbb engem, Sam. –Most pedig menj, örülj, ha nem mondok semmit erről a főnöknek.- engedte el, és lökte őt ki az ajtón. Látszott hogy Harry felsőbb rendű volt nála, vagy pusztán hamarabb került ebbe a csapatba nem tudom, de látszott hogy Sam megijedt tőle. A férfi elment,én és Rebeka na meg a göndör hajú fiú maradt. Idelépett hozzám és egyenesen a szemembe nézett.

-         Mit akartok?

-         Louis haldoklik- mutattam az ágyon fekvő fiúra. Harry elfehéredett, gyorsan szedte a levegőt, és láttam rajta, nem épp erre számított.

14. Rész " Ha meghalnék.."

Sziasztook!:)

Először is, boldog karácsonyt kivánok mindenkinek, másodszor nagyon sajnálom a késést. Nem volt időm írni, és hogy őszinte legyek kedvem se. Elkezdődött a szünet, remélem kellően kipihenitek magatok ti is. Jó olvasást a részhez!:)

Csók:

Hope Jennette  Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Egy pillanatra megdermedtem. Harry mint Harry Styles? Ez nem lehet.. Ez csak egy furcsa véletlen. Nem a bátyám legjobb barátja rabolt el minket. Nem! Nem lehet ő nem és nem! Szememből könny csordult ki, és én még szerelmes voltam belé. Kinyílt az ajtó, és tényleg ő volt ott. Harry Styles a One Direction egyik tagja, Louis legjobb barátja, a fiú akinek Londonba ütköztem neki. Göndör haj,  smaragdzöld szemek, ki is lehetne más? Éppen egy cifra beszólást tettem volna neki, mikor a főnök, aki egyébként felpofozott de ez mellékes, újra ráparancsolt a magas fiúra hogy vigyen ki innen. Bár kicsit csúnyábban mondta de az mellékes. Mire észbe kaptam már Harry vállán voltam,  és a kedves kis szobácskámhoz tartottunk. Szobámhoz? Zárkámhoz, raktáromhoz, bárminek nevezhetném csak éppen szobának nem. Inkább nem szólaltam meg, pedig a fejéhez vágtam volna mindent, felpofoztam volna, de tudtam és jártam volna csak rosszul. Undorodtam tőle, a tetteitől, kinézetétől, és az iránta érzett szerelmem miatt is. Szerelem első látásra mi? Beleszerettem a jaj de sármos görög isten kinézetébe, de azt nem vettem észre mi lapul e mögött a külső mögött. Olyan belső tulajdonságok, amik inkább elrettentenek tőle. Nem is gondolkodtam ezen tovább. Egyszerűen nem érte meg hogy az időmet erre pazaroljam. Egy üres folyosón haladtunk végig, nem volt itt más csak falak. Falak, amelyek üres, fehér színű festékkel voltak beszínezve, falak, amelyek körülvettek engem. Végre a kemény vasajtóhoz, ami sikeresen megcsonkított engem. A göndör hajú fiú lenyomta kilincset, és bedobott engem a szobába. Az se érdekelte hogy a fejem a földön csattant, az se hogy talán agyrázkódásom lehet, nem érdekelte, hiszen majdnem megölte a legjobb barátját, nem? Mondjuk nem ő, lőtte le, de ez teljesen mindegy.  Egy bandában, csoportban, fogalmam sincs, miben vannak együtt, de ismeri azt a fiút, aki lelőtte Louis-t . Ez a munkája. Miután fejem már kevésbé fájt, látásom kitisztult, körbenéztem. Nagyon szemet szúrt nekem hogy két új "lakótársam" érkezett. A sarokba egy lány, egy ágyon pedig egy fiú pihent. Fogalmam sincs ők, hogy kerültek ide. Semmit nem lehetett kivenni róluk a sötétben, ezért bizonytalan lépésekkel indultam el a lány felé. A sarokban volt, ülve aludhatott, idegesítően csöndes volt ő is, és minden. Kezemet újra végig húztam a falon ahol most valami műanyagot tapintottam meg. Rányomtam, és világosság töltötte be a szobát. Magamba örömtáncot jártam, nyugtalan lettem már a sötéttől szó hallatán is. Ez nem olyan félelem volt, mint a gyerekek nagy része érzi, ez igazi rettegés volt. Egy olyan helyen voltam ahol bármelyik pillanatban rám törhetik az ajtót, és egy gyilkos hajlamú ember simán megölhet fegyverrel, vagy akár egy késsél is. Lenéztem magam elé. A lány, akiről azt hittem alszik szemeivel engem fürkészett. Csokoládé barna szemeivel engem fürkészett. Végig néztem rajta. Hasonló ruhák voltak, rajta mint rajtam, fekete bakkancs, szakadt harisnya, ám viszont rajta sötét blúz volt. Szőke haja be volt fonva, és kijelenthetem szebb volt, mint én. Nem szóltunk egymáshoz, csendesen vizslattuk egymást. Majd meg törtem a kínos csöndet.

- Ki vagy te?

- Rebeka….Szabó Rebeka. - mondta némi bizonytalansággal.

- Ugye nem állsz semmilyen kapcsolatban Szabó Ádámmal?- feltettem ezt, kérdést mielőtt átgondolhattam volna. Hasonlítottak a vonásai Ádáméra, és a nevük is hasonlított, bár biztos sok Szabó vezetéknevű ember él a városba.

- De, ő a bátyám- állam a padlót súroltam azt hiszem. Ő is „ismeri” Ádámot, én is, és mind ketten itt kuporgunk bezárva, elrabolva. –Miért kérdezted?

- Én is ismerem őt, barátok vagyunk-, láttam hogy leesett neki a helyzet miszerint, ehhez az egészhez Ádámhoz van köze- Egyébként én Hope vagyok, Hope Megan Tomlinson. - ekkor mocorgást hallottunk, a fiú felébredt, és nyöszörgés hagyta el a száját- Ki ő?

- Nem tudom. Előtted hozták be ide. – sóhajtott

- Megnézem. Érdekel ki ő. - a lábam remegett, ahogy egyre jobban közeledtem felé. Szemem kikerekedett mikor felismertem őt. Feje izzadt volt, látszott rajta hogy hatalmas fájdalmai lehettek. Nyakig be volt takarózva, és mikor kezemet a homlokához nyomtam, forró volt, valószínűleg lázas lehetett. Lehajoltam, és karjaimba zártam őt. Annyira hiányzott már.

- Hope, Hope ugye jól vagy?- dadogta

- Igen de shhh, ne beszélj! Rosszul vagy, aludj!- parancsoltam rá

- Hope, én nagyon sajnálok mindent- hangja egészen halk volt - sajnálom hogy rossz testvér voltam, és.. és ha meghalnék- a szemből könny csordult ki

- Ne mond ezt Louis, nem fogsz meghalni. Kiszabadulunk és elviszlek orvoshoz ....

csak kérlek, tarts ki!

- Ha meghalnék, kérlek, bocsáss meg anyáéknak is, hidd el ők is, nagyon szeretnek. – és párat pislogott, lecsukta szemeit, lehet hogy örökre. Szemeimből könny pataként kezdett folyni és még mindig szorosan tartottam őt.