14. Rész " Ha meghalnék.."

Sziasztook!:)

Először is, boldog karácsonyt kivánok mindenkinek, másodszor nagyon sajnálom a késést. Nem volt időm írni, és hogy őszinte legyek kedvem se. Elkezdődött a szünet, remélem kellően kipihenitek magatok ti is. Jó olvasást a részhez!:)

Csók:

Hope Jennette  Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Egy pillanatra megdermedtem. Harry mint Harry Styles? Ez nem lehet.. Ez csak egy furcsa véletlen. Nem a bátyám legjobb barátja rabolt el minket. Nem! Nem lehet ő nem és nem! Szememből könny csordult ki, és én még szerelmes voltam belé. Kinyílt az ajtó, és tényleg ő volt ott. Harry Styles a One Direction egyik tagja, Louis legjobb barátja, a fiú akinek Londonba ütköztem neki. Göndör haj,  smaragdzöld szemek, ki is lehetne más? Éppen egy cifra beszólást tettem volna neki, mikor a főnök, aki egyébként felpofozott de ez mellékes, újra ráparancsolt a magas fiúra hogy vigyen ki innen. Bár kicsit csúnyábban mondta de az mellékes. Mire észbe kaptam már Harry vállán voltam,  és a kedves kis szobácskámhoz tartottunk. Szobámhoz? Zárkámhoz, raktáromhoz, bárminek nevezhetném csak éppen szobának nem. Inkább nem szólaltam meg, pedig a fejéhez vágtam volna mindent, felpofoztam volna, de tudtam és jártam volna csak rosszul. Undorodtam tőle, a tetteitől, kinézetétől, és az iránta érzett szerelmem miatt is. Szerelem első látásra mi? Beleszerettem a jaj de sármos görög isten kinézetébe, de azt nem vettem észre mi lapul e mögött a külső mögött. Olyan belső tulajdonságok, amik inkább elrettentenek tőle. Nem is gondolkodtam ezen tovább. Egyszerűen nem érte meg hogy az időmet erre pazaroljam. Egy üres folyosón haladtunk végig, nem volt itt más csak falak. Falak, amelyek üres, fehér színű festékkel voltak beszínezve, falak, amelyek körülvettek engem. Végre a kemény vasajtóhoz, ami sikeresen megcsonkított engem. A göndör hajú fiú lenyomta kilincset, és bedobott engem a szobába. Az se érdekelte hogy a fejem a földön csattant, az se hogy talán agyrázkódásom lehet, nem érdekelte, hiszen majdnem megölte a legjobb barátját, nem? Mondjuk nem ő, lőtte le, de ez teljesen mindegy.  Egy bandában, csoportban, fogalmam sincs, miben vannak együtt, de ismeri azt a fiút, aki lelőtte Louis-t . Ez a munkája. Miután fejem már kevésbé fájt, látásom kitisztult, körbenéztem. Nagyon szemet szúrt nekem hogy két új "lakótársam" érkezett. A sarokba egy lány, egy ágyon pedig egy fiú pihent. Fogalmam sincs ők, hogy kerültek ide. Semmit nem lehetett kivenni róluk a sötétben, ezért bizonytalan lépésekkel indultam el a lány felé. A sarokban volt, ülve aludhatott, idegesítően csöndes volt ő is, és minden. Kezemet újra végig húztam a falon ahol most valami műanyagot tapintottam meg. Rányomtam, és világosság töltötte be a szobát. Magamba örömtáncot jártam, nyugtalan lettem már a sötéttől szó hallatán is. Ez nem olyan félelem volt, mint a gyerekek nagy része érzi, ez igazi rettegés volt. Egy olyan helyen voltam ahol bármelyik pillanatban rám törhetik az ajtót, és egy gyilkos hajlamú ember simán megölhet fegyverrel, vagy akár egy késsél is. Lenéztem magam elé. A lány, akiről azt hittem alszik szemeivel engem fürkészett. Csokoládé barna szemeivel engem fürkészett. Végig néztem rajta. Hasonló ruhák voltak, rajta mint rajtam, fekete bakkancs, szakadt harisnya, ám viszont rajta sötét blúz volt. Szőke haja be volt fonva, és kijelenthetem szebb volt, mint én. Nem szóltunk egymáshoz, csendesen vizslattuk egymást. Majd meg törtem a kínos csöndet.

- Ki vagy te?

- Rebeka….Szabó Rebeka. - mondta némi bizonytalansággal.

- Ugye nem állsz semmilyen kapcsolatban Szabó Ádámmal?- feltettem ezt, kérdést mielőtt átgondolhattam volna. Hasonlítottak a vonásai Ádáméra, és a nevük is hasonlított, bár biztos sok Szabó vezetéknevű ember él a városba.

- De, ő a bátyám- állam a padlót súroltam azt hiszem. Ő is „ismeri” Ádámot, én is, és mind ketten itt kuporgunk bezárva, elrabolva. –Miért kérdezted?

- Én is ismerem őt, barátok vagyunk-, láttam hogy leesett neki a helyzet miszerint, ehhez az egészhez Ádámhoz van köze- Egyébként én Hope vagyok, Hope Megan Tomlinson. - ekkor mocorgást hallottunk, a fiú felébredt, és nyöszörgés hagyta el a száját- Ki ő?

- Nem tudom. Előtted hozták be ide. – sóhajtott

- Megnézem. Érdekel ki ő. - a lábam remegett, ahogy egyre jobban közeledtem felé. Szemem kikerekedett mikor felismertem őt. Feje izzadt volt, látszott rajta hogy hatalmas fájdalmai lehettek. Nyakig be volt takarózva, és mikor kezemet a homlokához nyomtam, forró volt, valószínűleg lázas lehetett. Lehajoltam, és karjaimba zártam őt. Annyira hiányzott már.

- Hope, Hope ugye jól vagy?- dadogta

- Igen de shhh, ne beszélj! Rosszul vagy, aludj!- parancsoltam rá

- Hope, én nagyon sajnálok mindent- hangja egészen halk volt - sajnálom hogy rossz testvér voltam, és.. és ha meghalnék- a szemből könny csordult ki

- Ne mond ezt Louis, nem fogsz meghalni. Kiszabadulunk és elviszlek orvoshoz ....

csak kérlek, tarts ki!

- Ha meghalnék, kérlek, bocsáss meg anyáéknak is, hidd el ők is, nagyon szeretnek. – és párat pislogott, lecsukta szemeit, lehet hogy örökre. Szemeimből könny pataként kezdett folyni és még mindig szorosan tartottam őt.

13.rész "Próbáld ki és megtudod"

Hi Babies!

 Miújság van? Örültök hogy új részt hoztam? 

Tegnap megszállt az ihlet, és így megírtam nektek. Ahogy igértem hosszabb lett, bár nem sokkal de egy picivel igen. Haladok a normális rész hosszúság felé. Előfordulhat benne pár "csúnya" szó, aki nem szereti az ilyeneket ne olvassa el! Bár már az első osztályosok is így beszélnek, de azért gondoltam felhívom rá a figyelmeteket. Na szeretlek titeket manók!

Jó olvasást!

Hope Jennette Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Álmosan nyitottam ki szemeimet. Megdörzsöltem őket és megpróbáltam rájönni hol is vagyok. Sötét volt nagyon, éppen csak egy kis lámpa a szoba végében adott egy kis világítást. A por szaga keveredett a dohos levegővel, köhögni kezdtem ami szinte már fuldoklásba ment át.  Pár bútor volt a szobában, egy szekrény és kanapé, és pár rozoga szék. Hol is vagyok? Igyekeztem visszaemlékezni az elmúlt órák eseményeire. Kóma, férfi, fegyver, Louis. Louis! Hol van most? Meghalt? Óh ne már. Felálltam az ágyamból, ami fogalmam sincs, hogy került ide, és végignéztem magamon. Egy fekete szoknya volt rajtam,  fehér mélyen kivágott blúzzal, egy szakadt harisnyával, és fekete bőr csizmával. Igazi rossz kislányos kinézetem volt.  De vajon ki öltöztetet  át? Igyekeztem nem foglalkozni a tényel hogy valaki látott engem ruha nélkül, és egy ajtó után kezdtem kutatni. Végig tapogattam a falakat, majd valahol egy fém eszközt tapintottam meg. Reménykedtem benne, hogy egy kilincs akadt a kezembe. A remény hal meg utoljára nem?  Megvizsgáltam az alakját kezeimmel, és jól hittem, itt bizony egy ajtó terült el. Kifújtam a levegőmet, és óvatosan kezdtem lefelé húzni a kilincset. Nem nyílt ki. Ó bassza meg! Bevetettem a leghatékonyabb fegyveremet, ami persze nem volt igaz, és egy óriásit rúgtam az ajtóba. Ne már! Ez kicseszettül fájt! Leültem a fenekemre, és a lábujjaimat kezdtem szorongatni. A filmekben pedig ez be szokott válni! Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, meg se próbálom. Hirtelen nyílni kezdett a nagy erős számomra legyőzhetetlen fém ajtó. Titkon reménykedtem hogy ez az én rúgásom utó hatása, és pár perc múlva kiszakad az egész de mindannyian tudtuk hogy ez lehetetlen. Egy magas férfi lépett be a szobának mondható helyre.

- Nem mondták még, hogy más tulajdonát megrongálni bűn?-mély rekedtes hangja volt,ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen azt hittem volna Harry Styles beszél hozzám.

- Nem mondták még hogy az emberrablás bűn?- jót nevetetett bugyuta visszavágásomon.Semmi vicces nem volt benne de ő azért kuncogott rajta. Lehajolt elém mikor látta, hogy valószínűleg megzúzódott lábujjaim, szorongatom.

- Fáj?

- Próbáld ki és megtudod-, nem tudtam fékezni a gúnyt a hangomban, hiszen ez az ember mégiscsak elrabolt. Felállt és felhúzott magával engem is.

- Beszélned kell a főnökkel - elnevettem magam. Persze minden "vágyam" hogy a drága fővezérrel társalogjak.

- Beszél vele a franc! Ó nem is, majd a megzúzódott lábujjam megy reklamálni neki!- nem nagyon törődött nem akarássommal, ráfektetett vállára és kivitt az ajtón. - Rohadjál meg!- ordítottam neki, mire rácsapott a fenekemre erősen. Nem elég hogy a lábam, már a fenekem is sajgott. Már csak ez kellet.

"Jobb ha csöndbe maradsz" mondta a tudatalatti kis szörnyem és végül is igaza volt. Még mindig sötét volt, az orrom hegyéig sem láttam el, mik voltak ők vámpírok hogy láttak a sötétben. Bevitte egy végre villanykapcsolóval ellátott szobába,megjegyezném a sötétség után jó volt a fény, csak pár pillanatig kicsit vakító. Lerakott engem egy bőr székre, ami ritka szinten kényelmes volt, és kisétált az ajtón. Kihasználtam a lehetőséget és körbenéztem. Szembe velem egy íróasztal volt, amin egy fehér notebook hevert, e mögött pedig egy ajtó állt. Mögöttem egy kanapé, ami szintén bőrből készült. A falakon festmények voltak, és összeségében a szoba elég nyugtató hatással volt rám.  Összességében egész stílusos volt, nem igazán így képzeltem el. Vajon az én kis "szobám" is ilyen szép? Mondjuk, nem hiszem. A főnököknek mindig szebb a szobájuk, tűnődtem el magamban. Az íróasztal mögötti ajtó hirtelen kinyílt és egy magas 40 év körüli férfi jött be rajta.. Fekete öltöny viselt, fekete cipővel. Nyakkendője lazán lógott nyakán még megkötni se volt ideje. Barna haja fel volt zselézve, méregzöld szemei engem fürkésztek. Nem tűnt valami félelmetesnek. Éppen szólásra nyitottam száját mikor szavába vágtam.

- Megzúzódott a lábujjam, mert belerúgtam az ajtóba. Fizessen kártérítést!

- Miért rúgtál bele az ajtóba?- kérdezte nevetve

- Azt most nem lényeg. Megfogadtam hogy nem nyugszom amíg vagy ki nem fizet, vagy bocsánatot nem kér. Szóval?

- Bocsánatot kérek a helyett az istenséges ajtó miatt, amibe belerúgtál.

- Így már jobb. A lényegre térve hol van Louis?

- Nem tartozik rád

- Már miért ne tartozna rám? A bátyám. Akit mellesleg lelőtte az egyik embere, engem pedig elrabolt. Nem bírtak volna várni még egy napot? Akkor ébredtem fel a kómából, még magamnál se voltam mikor berontott a pasi és lelőtte őt. Adhattak volna még egy napot hogy összevesszek a bátyámmal, és utána kibéküljünk. Mert bár belelökném a jeges vízbe, de biztos vagyok benne hogy utána meg is menteném. Szóval most árulja el hogy hol van!- könyököltem az asztalára

- Drága, tőlem így senki nem követelőzhet - kezét felemelte ami nagyot csattant az arcomon. A fejem oldalra fordult és  fémes ízt éreztem a számban.Valószínüleg vér volt. Az arcom be vörösödött, sajgott, és hatalmas ujjai nyomat hagytak rajtam. A kezdeti bátorságomnak, itt vége is volt.

- Harry vidd innen őt!

12. rész "A fény"

Sziasztok!
Sajnálom a késést, nagyon. De egyszerűen nem volt időm írni, előző héten nagyon be voltam táblázva, volt hogy 11 óráig csak tanultam. Előző előti héten pedig nem értem rá. A részről annyit hogy szerintem ez lett az egyik leg pocsékabb rész, de ezt mindenki döntse el magának. A történet tiszta dráma, nem gondoljátok?
Elég rövid lett, így a következő reményeim szerint hosszabbra sikerül. Csak hogy el ne felejtsem! Tegnap már ezt kiraktam lehet valaki el is olvasta, de igazából az még csak kezdetleges változat volt,véletlenül megnyomtam a közzététel gombot.
Na nagyon szépen köszönöm a támogatást, jó olvasást a részhez!
Ölel titeket:
Hope Jennette Marlow
        

          *Hope Megan Tomlinson*

Bármerre mentem volna, csak ne keljen ezt néznem. Nem értem miért kínoznak ennyire. Mert nagyon bántó hogy nekem ezt újra és újra végig kell néznem.  Miért nem lehet egyszerűen felküldeni a mennybe, vagy le a pokolba? Lehet ez egy fajta büntetésem, amiért a saját életemnek vetettem véget.

Mikor már a fejem zsongott a folytonos sikoltozástól, sírástól, és ordibálástól, szó szerint éreztem, hogy falnak megyek, megjelent előttem a fény. Csalogató, hívogató volt, szinte magához láncolt. Melegség, biztonság áradt belőle és tudtam nekem most át, kell lépnem. Lassú, bizonytalan lépésekkel indultam el a nagy fehérség felé. Szinte előtte álltam, pár lépés választott volna el az átlépéstől, mikor megpillantottam egy alakot. Ott állt bent, kopott farmernadrágban, fehér cipőben, fejét pedig kapucnival takarta. Fehér fogai kivillantak miközben ajkát ferde mosolyra húzta. Emlékeztettet valakire, de sehogy sem tudtam beazonosítani kilétét. Közeledett felém és én is megindultam feléje. Kezét előre nyújtotta, ami mellkasomhoz ért. Ujjai bizsergést küldtek végig bőrömön, és érintésére ellazultam. Erőset lökött rajtam mire én hátra estem.  Kezem felhorzsolódott a beton kavicsos anyagától, és vér kezdett csörgedezni az apró sebekből. A fény hirtelen eltűnt, vele együtt  az ismeretlen alak is. Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy átlépjek. De vajon miért? Hátam lüktetett még az előbb ért hirtelen ütődéstől, fel is szisszentem néhányszor, ám időt se adtak, hogy magamhoz térjek, mikor zuhanni kezdtem. Csak úgy estem. Mondanám lebegésnek. Meg akartam kapaszkodni valamibe, de a nagy sötétségen kívül nem volt más a közelemben. Majd a hátam valami puhának csapódott, nem volt olyan kényelmes, de az előbbi beton és kiszámíthatatlan állapotom után jól esett valami gyengébb érintése hátam ellen. Hallottam egy halk szuszogást és egy gép egyenletes csipogását is. Hol vagyok? Nem bírtam mozgatni végtagjaim. Nem akarták teljesíteni parancsomat. A hátam mintha ágyon feküdnék egyenes volt és valami meleget és puhát érzetem magam körül. Megpróbálkozom máshogyan. Becsuktam szemem, s elképzeltem hogy saját testemben vagyok. Egy próbát megér. Először egyik szememet nyitottam résnyire, majd a másikkal is megpróbálkoztam. Egy kórházi szobában találtam magam, ha minden igaz, elég homályos volt a látásom az alvástól. Ó szóval sikerült. Az ablak felé fordítottam fejem,ami jobb oldalamon helyezkedett el pár méter távolságra . A nap pár pillanatra elvakított, viszont sűrű pislogással igyekeztem kitisztítani látásom. Majd számomra nem megszokott boldogság kerekedett fel rajtam. Örültem, hogy éltem. Boldog voltam, sőt szárnyaltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mivel ismeretlen volt környezet így fel mértem az átlagos korházi szobát. Fehér falak, kicsi szürke beütéssel, ami kicsi hangulatot adott a helynek az a kis virágcserép volt az ablak alatt.  Majd oldalra fordítottam fejemet és szemeim kidülledtek. Ó istenem! Ő mit keres itt? Hogy került egyáltalán Magyarországra? Éreztem, hogy a boldogságot valami más kezdi felváltani. Ha megérzésem nem csal, gyűlölet kezdett nőni bennem. Ha jól láttam még ő is aludt, fejét vállán pihentetve halkan szuszogott. Mivel ha az embert figyelik álmában akkor

normális estben felkel, így ő is   nyitogatni kezdte szemeit. Miután magához tért, rám pillantott. Észre vette hogy őt figyelem tehát ébren vagyok, és egy óvatos mosolyra húzta száját. Láthatóan megkönnyebbült. Éppen szólásra nyitotta száját, mikor is  kivágódott az ajtó. Egy fegyveres férfi rontott be, aki tetőtől talpig feketébe volt. Ijesztően nézett ki, de ami meglepő volt, nem takarta arcát. Meglepően helyes volt, nagyon hasonlított a bátyámra, akinek éppen halálfélelem suhant át arcán. Nem lehetett idősebb huszonöt évnél, barna haja volt, sötétbarna szemei, amik első látásra feketének tűntek. Jól is nézett volna ki, ha fegyverét, nem a bátyám felé tartaná. Az ijedségtől összerezzentem. Mi is történik pontosan? Oh várjunk csak egykicsit! Nemrég ébredtem a kómámból, és az vár hogy egy pasi, aki meglepően helyes, meg akarja ölni a testvérem? Bármennyire is utáltam őt, de jelen pillanatban az élete fontosabb volt. Ezt még ő sem érdemli. Az idő teljesen lelassult a szemembe. Az ember meghúzta a ravaszt mire én rémülten felkiáltottam. A golyó csiga lassúsággal,  repült és belefúródott Louis mellkasába. Ó csak ne a szívét találja el! Jöjjön már valaki az istenért! Riadtan sikítottam egyet és nyúltam volna utána. De megállítottak. Valaki lefogott hátulról és az ágyhoz kötözött. A kemény kötél felsértette a bőröm, de annyira ez nem foglalkoztatott. Louis éléte volt a legfontosabb. Kapálóztam, ütöttem, rugdostam,  mindent megpróbáltam csak hogy a bátyám közelébe férkőzzek. A férfi gonosz nevetésbe tört ki és egy hatalmas injekciót szúrt a vénámba. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt újra álomba zuhantam volna

11.rész "A sötétség"

*Hope Megan Tomlinson*

A nagymamám hosszasan magyarázott arról miért is kell vissza mennem, de bennem semmi nem maradt meg. A szemem előtt az a meggyötört zöld szempár lebegett, nehezemre esett visszafogni elveszett könnyeim. Mély nyomot hagyott bennem ez a jelent, ahogyan hatalmas eltökéltséggel vetem be magam a mély hullámzó Temze vizébe. Hirtelen recsegni kezdett a talaj lábam alatt,és kettényílt a föld .A mély sötétség magába szippantott, és csak zuhantan. Időm sem volt elbúcsúzni nagymamámtól. Térdemre estem,kövek fúródtak lábamba,de örültem hogy végre nem kell a bizonytalanságba repülnöm. Feltápászkodtam a földről, piszkosul fájt mindenem de ezt igyekeztem elnyomni míg rá nem jövök hol vagyok. Az orrom hegyéig sem láttam mindent felemésztett a korom sötétség, egyetlen biztos pontom a hátam mögött elhelyezkedő fal volt. Nem éreztem magam biztonságban. Eluralkodott rajtam a félelem de tudtam erősnek kell lennem. Csak a saját rémült egyenlőtlen légzésem hallottam, idegesen szorongatattam a kopott falat mögöttem. A távolból egy lány sikítása hallatszódott, majd dübörgő lábdobogás. Hatalmas fénycsóva világította meg a helyet hirtelen és rá pár másodpercre az ég hatalmasat dörrent. Egy lány futott be a sikátorba mint később kiderült,és utána egy ideges mély férfihang törte meg az eddig uralkodott csendet. A kinti lámpa kísérteties módón felkapcsolt így végre adott egy kis fényt a helynek. Egy férfi futott be a sikátorba, és idegesen ordibált és mint egy oroszlán mordult fel. A lányra pillantottan,pontosan szemben ücsörgött kék cipzáros pulóvert viselt hozzá egy csőszáru nadrágot fekete kopott Cornverse cipővel. Haját egy kontyba fogta és igyekezett minél kissebre húzni magát. Pofán csapott a felismerés,hiszen ez én voltam. A férfi bentebb támolygott és továbbra is szitkozódva kiabált. Dagadt ember volt hasát alig takarta a bő póló,és barna tüsis haja volt. Áradt belőle a piaszag. Amit meglátta a lent kucorgó lány gunyorosan elmosolyodott .Hatalmas lábaival felé indult és a kiskori énemnek esélye se volt menekülni. Felrángatta őt a földről, falhoz szorította és simogatni kezdte .Leszorítottam szemeim ó ez nem lehet. Az emlék amelyet mélyen eltemettem magamba de most újra felszínre került. A fülemben a vér őrülten dobogott de még ez se tudta elnyomni a rémült kiáltást ami a lányból szakadt ki. Nem nem nem akarom. Hangos zokogás és egy vadul eldübörgő láb. Fél szemmel kukucskáltam és a lány meztelenül,szakadt ruháit szorongatva sírt. És mintha visszajátszásra lenne állítva úgy pörgött le előttem újra és újra az emlék. Lábaim földbe gyökereztek mozdulni sem bírtam csak üresen meredt magam elé. Az esemény amelyet újra át kellet élnem,az egyetlen óvatlan pillanat amely megkeserítette a 12. életévemet.

*Louis William Tomlinson*

Könnyekkel telt meg a szemem. Annyira rossz volt őt így látni. Keze be volt kötözve és kis fehér csövek lógtak ki belőle. El sem hiszem hogy ezt tette magával. Megérte ide jönnöm...nem hagyhattam magára mikor kómában fekszik. Istenem , csak add hogy ne legyen semmi baja. Óvatosan cirógattam ujjaimmal tenyerét miközben halkan beszéltem hozzá. Elmondtam neki mennyire sajnálom az elmúlt éveket,és elmeséltem neki hogy a barátja Adam hívott fel engem és én gyorsan repülőre szálltam és rohantam hozzá. Nem lehetek elégé hálás ennek a fiúnak, megmentette a húgom életét, és persze fel is hívott hogy értesítsen Hope korházba került. Már pár napja hogy ide jöttem. Nem akartam hogy a sajtó tudjon bármit is a balestről ezért igyekeztem nem kimozdulni. Nem sok ember csak anyáék és a fiúk tudnak erről .Nem akarom hogy bárki más is tudja. Éppen elég hogy miattam fekszik itt nem akarom még a fejére hozni az egész világot. Komában van,és nem akarom az újságokban azt olvasni hogy "Louis Tomlinson húga korházban van" ó már látom magam előtt a címlapot. Viszont sajnos nem is biztos hogy felébred...NEM! Fel fog ébredni nem hagyom hogy meghaljon. Újabb könnyek tolultak a szemembe és igyekeztem kipislogni őket. Megfogadtam hogy nem sírok mellette ,majd talán ha elmozdulok mellőle. Olyan nyugodtan alszik. Öröm nézni arcát,vonásai ellazultak és csak halk szuszogását lehet hallani. Ő bizony az én húgom. A hatalmas problémákkal küzdő gyönyörű húgom.

Sziasztok!

Na babák megérkeztem az új részzel 

és őszintén remélem tetszik nektek!

Sajnálom a késést de egyszerűen időm nem volt:/

Tegnap is 5 órát aludtam este hulla fáradt voltam:(

De mindegy szeretném ha komiznátok hiszen én ezt értetek csinálom,

és most különösen jól esnének a szavaitok.

Elég depiben vagyok de nem akarok neketek panaszkodni.

Sietek a következővel,és remélem ez is tetszik nektek:D

Jó olvasást!

  

Ölel titeket:

Hope Jennette Marlow

I Know, I'm not alone blog trailer

Sziasztoook manók:)
Tegnap egy kedves barátnőm vállalta hogy készit nekem egy trailer-t és hát szerintem nagyon fantasztikus lett.Nézzetek meg ti is!

10.rész "Hope te vagy az?"

Sziasztok!
Sajnálom a késést és azt is hogy ez ilyen nagyon nagyon rövidke részre sikeredett.Nem tudtam többet írni hozzá,valahogy nem.Viszont nagyon köszönöm a támogatást,a feliratkozókat,és kommenteket amik mindig olyan jól esnek.Sajnos előző héten alig volt időm minden nap hulla fáradtan estem haza utána még házit kellet írnom..nem volt időm a blogra.Így is hétfőn tanulmány kiránduláson voltam ..pff nagyon fárasztóak a napjaim.De nem panaszolok nektek többet,gondolom titeket a rész érdekelne:)Ha tetszik komizzatok és pipáljatok hogy tudjam megéri sietni a kövivel!:)
Jó olvasást!
Ölel titeket:
Hope xx                                                             

                                                                   ~Szabó Ádám~

Idegesen túrtam a hajamba, számat már véresre harapdáltam mondhatni idegileg teljesen kész voltam. A percek idegtépő lassúsággal teltek, bő 3 órája hogy műtik Hope-ot. Kezeimet szorosan összenyomtam imádkoztam azért hogy ő, legalább ő túlélje ezt. Belegondolni is rossz mi történhet vele, vajon már az igazak álmát alussza vagy éppen élet halál között lebeg? Kezdett idegeimre menni a túlzott várakozás. Vettem egy mély levegőt és fel álltam a műanyag székről. A tornacipőm talpa nyikorgott a csempén ezzel megtörve a csendet az üres korházi folyosón. A hippó szagú levegő égette tüdőmet,hányinger fogott el, de per pillanat minden gondom és nagyobb volt ennél. A folyosón való járkálás nem segített semmit sokkal inkább szédülés kezdett kerülgetni. Elszörnyülködtem magamon hiszem Hope vére még mindig ruhámat díszítette. Az ujjaimon is sok vörös folyadék volt, szinte égették bőröm,inkább zsebre dugtam kezeim hogy elrejtsem az emberek elől,bár sokkal inkább magam elől. Hirtelen nyílt az ajtó és én egyből izgatottan fordultam feléje. Ott volt ő és ó még így is milyen gyönyörű. Szememet végig vezettem rajta, csövek lógta ki testéből és a keze szorosan be volt kötve. Betolták őt egy kórterembe és én egyből utána akartam menni de egy orvos megállított.

- Sikerült megmenteni az életét de elég sok vért vesztett. Most kómában van, válságos az állapota - egy nagyot sóhajtott- bármelyik percben leállhat a szíve.

Egy pillanatra lefagytam szóval meghalhat? Nem az nem lehet. Most ismertem meg ezt a csodálatos lányt, nem akarom elveszíteni. Nyeltem egy nagyot,és egy bólintással megköszöntem az orvos segítségét. Viszont úgy tűnt  nem akar elmenni. Sürgetően doboltam lábaimmal vajon mit akarhat még?

- Fel szeretnénk írni a lány adatait. Tudna segíteni benne?

Megvakartam tarkómat, őszintén szólva nem sokat tudtam róla. Megráztam a fejemet mire az ősz hajú bácsi lemondóan sóhajtott egyet és elment. Ekkor jutott eszembe hogy valahogy értesítenem kéne szüleit. A relukszás ablakhoz sétáltam,mélyen aludt.Bementem a szobába és leültem egy pillantra mellé.Végig simítottam vágásain és egy könycseppet hulltam rá.Miért tette ezt?Kivülről egy gondtalan aranyos lánynak tűnik de mostmár tudom komoly problémmákal küzd. Felálltam a székről és egy gyengéd puszit leheltem homlokára.Kimentem a korteremből és haza felé indultam.A történtek hatására még mindig homályosan láttam  és kicsit szédültem is.Nem lehet nagy baj ha elmegyek egy fél órára. Igaz? Végig csörtettem a folyosókon mikor végre elértem a szürke ajtóhoz,intettem egyet a recepciós pult mögött álló nőnek és kiléptem a friss levegőre. Az eső kis cseppekben hullott le az égből,és szürke felhők nem engedték áttörni a nap fényes sugarait. Ez a borús idő még jobban lelombozta kedvemet. A kapucnimat a fejemre húztam és úgy haladtam végig az utcákon. Siettem haza, minél több időt akartam Hope mellet tölteni. Valami megfogott ebben a lányban már első találkozásunkkor. Sikerült elrabolni szívemet egy szimpla pillantásával,és bár tudtam nem helyes, de én akkor is küzdeni fogok érte. Időközben megérkeztem az emeletes házhoz ami most inkább elriasztott magától minthogy én ezt kedves otthonomnak tekintsem. A kulcsot a zárba helyeztem és kisebb szöszmötölés után szabadon bejuthattam. Bent minden ugyanúgy volt mint ahogy hagytam. Vérfoltok tarkították a tiszta parkettát és tudtam ez az ő vére. Ó bárcsak ne így lenne. Felmentem abba a szobába ami csupa rossz emléket idézett elő bennem de tudtam a családjának joga van tudni mi történt a lányukkal. Hope vére betöltötte az egész fürdőszoba csempéjét próbáltam ezzel kevésbé foglalkozni hiszen ha erre gondolok mindig elkap a sírógörcs. Felvettem a földről  törött és véres telefonját kivettem belőle a SIM kártyát és az enyémbe helyeztem. Időbe telt míg újra bekapcsolt a telefon és meglepetésemre Hope-nak 21 nem fogadott hívása volt egy bizonyos Louis-tól. Fogalmam sem volt ki lehet ez, mit akarhat, ezért inkább az sms-ei között kezdtem kutatni hátha itt találok valami használható információt. Itt is megtaláltam a fiút aki jó pár hívást hagyott a lánynak. Szemmel átfutottam  az üzenetet elég furcsa volt,nem értettem mi történhetett köztük. De egy biztos volt ők bizony testvérek. Nem is tétlenkedtem,rámentem az ő nevére, és fülemhez  emeltem a telefont.1 csörgés után felvette, és reménykedő hangon beleszólt.

- Hope te vagy az?

9.rész "Még nincs itt a te időd"

~Szabó Ádám~
Listen To Your Heart

Hangos csörömpölésre felkaptam fejem. Leraktam kezemből az újságot és a vendégszoba felé vettem az irányt. Zokogás és kisebb hangfoszlányok szűrődtek ki a szobából. Mit csinál bent Hope? Felemeltem kezem és kopogtam egyet de semmi válasz nem jött rá. Lenyomtam a kilincset de az ajtó zárva volt. Kezdtem ideges lenni,ki tudja mi folyik bent?Nekifeszültem az ajtónak de még így sem akart kinyílni. A nappaliba rohantam és kikaptam a fiókból a pótkulcsokat. Kézremegésem nehezítette helyzetem sehogy se tudtam beletalálni a zárba. Halkan szitkozódtam,rossz kulcs. Csak arra tudtam gondolni hogy valami baja eset. Kicsaptam az ajtót ami majdhogynem kitört helyéről. Szememet végigvezettem a szobán,minden a helyén volt,viszont Hope nem volt itt. Megpördültem tengelyem körül, és akkor megpillantottam a félig nyitott fürdőszoba ajtót. Óvatos léptekkel indultam felé de küszöbnél megtorpantam .Vörös folyadék szivárgott bentről. Nyeltem egy nagyot,bevallom féltem. Kinyitottam az ajtót és ami bent volt meglepett. Szemeim kidülledtek,és egy gombóc kezdett nőni torkomban. A fürdőszoba katasztrófa sújtotta terület volt,és ami a legszörnyűbb,ott feküdt Hope a saját vérében,eszméletlenül. Lekuporodtam mellé,és kötőszerért nyúltam. Előkotortam telefonom,fél kézzel igyekeztem szorosan bekötni vérző kezét,míg a másikkal a mentőket tárcsáztam. Remegő hangon diktáltam le a címet,nem sok hiányzott hogy elsírjam magam. A lány akit alig egy napja ismerek most élet halál között lebeg. Könnyeim utat törtek maguknak,nem hiszem el hogy ez történik. Farmerom  már teljesen átázott, de engem ez cseppet sem érdekelt itt egy ember életéről volt szó. A fehér anyag a  már teljesen elszíneződött kezén,túl sok vért veszít. A mentősök berontottak a szobába és egy hordágyra fektették őt. Bamba szemekkel néztem ahogy mindenki sürög forog körülötte. Kitolták őt az ajtón,és berakták egy mentő autóba. Meg se kérdezték megyek-e velük, gyors tempóval elhajtottak. Leintettem egy taxit és utánuk eredtem.

Idegesen doboltam lábaimmal a csempén,már 1 órája műtik. A percek idegtépően teltek,féltem hogy megtörténik ugyanaz mint egy éve. A húgom is ugyanezt tette. Felvágta ereit,viszont túl későn találtuk meg. Meghalt. Nem történhet meg ez Hope-al is.

 

*visszaemlékezés*

Az eső kis cseppekben hullott az egekből,hideg őszi délután volt. Siettem haza,sosem szerettem egyedül hagyni Evelint. Teljesen átfagytam,csak egy egyszerű pulóver volt rajtam. A szél az arcomba fujt egy két levelet,miközben az eső egyre jobban kezdett esni. Egy utca választott el a lakástól. Mikor egyre közelebb értem az ismerős házhoz elfogott valami,valami ismeretlen folytogató érzés. Egy mentő autó állt az úton. Összezavarodtam. Ekkor kilépett az ajtón két piros ruhás ember akik egy hordágyat toltak maguk mellet .Közelebb férkőztem hozzájuk és akkor eltört bennem valami .Ott feküdt a húgom hófehér arcall,csukott szemekkel,teljesen élettelen testtel. Hátrahőköltem a megleppetségtől,biztos csak képzelődöm .Egy fekete zsákot húztak rá,és berakták az autóba. Egy mentős vállamra rakta kezét és csak ennyit mondott "sajnálom,de meghalt".Elfogott a szédülés és majdnem összestem. Ez nem lehet igaz,ez csak egy bugyuta álom. Viszont rá kellet jönnöm,ez a szín tiszta valóság...

        

~Hope Megan Tomlinson~

Szemeim hirtelen pattantak ki, tüdőmbe úgy áramlott be a levegő mintha sosem vettem volna még. Pár perc nyugtalan levegővétel után visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Szívem egyenletesen dobogott tovább. Felültem, s körbenéztem. Gyönyörű réten találtam magam. Mindenhol egyszerű, ám szép virágok voltak. A kis teret rengeteg fa ölelte körül, akár egy mező. Fehér selyem ruha takarta testem. Megpördültem, s a szoknyámba belekapott a szél. Hercegnőnek éreztem magam. Egy szabad hercegnő, aki mindent megtehet. Nem éreztem semminek sem a súlyát, minden gondolatom tiszta volt. Mély levegőt vettem, beszippantottam a friss oxigént. Körbenéztem, minden irányt átvizsgáltam, s úgy döntöttem a jobb oldali kis sétányt választom. Sokáig lépkedtem a sárban, de nem fáradtam el. Egyszer csak apró kék madarak vettek körbe. Mellém szálltak, s csiripelni kezdtek. Szinte Hófehérkének éreztem magam. Hatalmas zöld fák magasodtak fölém. Hirtelen egy fény jelent meg előttem. Ez lenne a mennyország kapuja? Gyors léptekkel haladtam felé. Barna hajamba belekapott a szél, s arcomba fújta azt. Mikor elértem elé ujjamat felé nyújtottam, és ekkor felvillant egy kép. Nehezen ment beazonosítani az embereket, de az egyik határozottan én voltam. Az egész mint egy tükör megrezzent, s kitisztult a kép. Most már biztos voltam benne, hogy én vagyok. A kép mint valami film pergett le előttem. Ott álltam egy hatalmas híd szélén, mögöttem egy göndör hajú fiúval. Körülöttünk egyre több ember gyűlt, s félelemmel teli szemekkel meredtek ránk. Beszéltek valamit de halk suttogásuk alig hallható volt.
"Ne tedd ezt" a fiú ezeket a szavakat suttogta fülembe, és mintha én is ott lettem volna, tisztán hallottam hangját. Mély, egészen érces, mégis gyönyörű. Kezeit hirtelen a derekamra vezette, egészen sajátos volt, szinte magamon éreztem hatalmas tenyereit. Védelmezően tartott, míg meg nem fordultam a kezében.
"Sajnálom" visszafordultam a víz felé, s egy kisebb lendületet véve belevetettem mag a hatalmas folyó mély medrébe. A fiú térdre borult, próbált zuhanó testem után kapni. Az ég felé nézett, én pedig rögtön tudtam ki volt az. Zöld szemeit lehetetlen elfelejteni. Fájdalmas tekintettel nézett fel, mintha látna engem, s tudná, hogy ott vagyok.
Hirtelen egy kéz érintette meg vállamat, egy kicsit megugrottam, és elszakítottam tekintetem a szenvedő fiúról. Mögöttem a nagymamám állt. Ősz haja, kis termete, ugyanolyan selyem ruhába volt burkolva, mint én. Nem hittem a szememnek, hiszen őt már nagyon régóta nem láttam. Nyakába vetettem magam, ha tudná mennyire hiányzott.
"Mama" szorosan szorítottam magamhoz, féltem hogy bármelyik pillanatban újra eltűnhet. Leszedte kezeimet,és mélyen szemeimbe nézett.
"Hope vissza kell menned"
"Hova?" kérdőn vontam fel szemöldököm.
"Még nincs itt a te időd" simította meg az arcomat.



 Sziasztok!:)
Hogy tetszik a rész?Hát ez végülis nem a saját érdemem nagyon sokat segített benne egy nagyon jó barátnőm.Innen is köszönöm neki<3
És nektek is köszönök mindent főleg a komikat,ha tudnátok mennyire jól estek a szavaitok.És a végére egy kérdés, nektek miért tetszik a blog?
Ölel titeket.:
Hope

8.rész Only Hope

p.s.Van egy zene a gif alatt, én azt ajánlanám hozzá:)


~Louis Tomlinson~

Only Hope

                

    Nem tudtam mit tenni. Az éjszakát sírással töltöttem egy szemhunyásnyit sem aludtam. Senki nem tudott segíteni még Eleanor sem .Tudom nem helyes hogy itt bőgök hiszen a férfiaknak nem szabad sírniuk,ez elég szégyen tőlem. De igazából nem tehettem róla,hiányzott a húgom. Hogy is van a mondás?Akkor értékeljük igazán a fontos dolgokat amikor már elveszítettük. Én elveszítettem egy fontos személyt az életemből. Nem tudom él-e vagy már meghalt,de én remélem hogy nincs semmi baja. A telefont a kezembe vettem és tárcsázni kezdtem a telefon számát. Kicsöng,kicsöng ..és kinyomta. Ezek szerint él még gondolom(?) Valószínűleg nem akar beszélni velem,ezért nyomta ki. Vadul pötyögni kezdtem,egy üzenet akartam küldeni,de hamar ki is töröltem,fogalmam sincs hogy mit írjak.

      

~Hope Megan Tomlinson~

Néha elgondolkozom. Vajon mit tettem hogy ezt érdemeltem?Nincs családom, barátaim ,egyszóval senkim sincs. Ez néha nagyon fáj,bár miért is?Nem tehetek róla hogy a kibasszot sors így ítélkezet felettem. Avagy a fentiek azt akarták hogy nekem ne legyen boldog életem,soha. Én erről nem tehetek. Ha meg igen,mondja meg bárki is hogy mi rosszat tettem?Engem egyszerűen utál az élet. Tehetek én bármit,egyszerűen én el vagyok rontva.

Egy napja hogy elköltöztem,és már megint ezen gondolkozom. Gratulálok Hope,ügyes vagy!Egy percre, gondolhatnál másra is mint a családodra.

 Gondolataimból a telefonom hangja zökkentett ki. Mióta hívogat engem bárki is?Kezembe vettem az érintő képernyős telefonom és szűkült szemekkel néztem a villogó készülékre. A név láttán összeszorult a szívem,és sírás fojtogatni kezdett. A gombok között köröztem,bár kedvem lett volna elhúzni a zöldet,de inkább kinyomtam. A telefont az ágy végébe dobtam és csendesen  hullattam  könnyeim. A bőröndömhöz nyúltam,elhúztam a cipzárt és kivettem a fém tárgyat belőle .A bőrömet felsértette az éles penge, kibuggyant a vér a sebből és lecsorgott ujjamon .Soha senkinek nem beszéltem mély depressziómról,senki nem tudta hogy vagdosom magam. De kinek is beszélhettem volna róla?Elküldenek egy pszichológushoz aki persze elkönyveli hogy egy idegbeteg vagyok. Persze és én ezt hagynám is. Annyira elegem van már a világból,mindenből .Dühöm nőni kezdet,le kellett vezetnem valamivel.

A fürdőszobába mentem miközben a telefont kezembe szorongattam. Leültem a hideg csempére,és kezeimmel próbáltam törölgetni szemeim. Reménytelen eset vagyok. De teljesen. Itt vagyok egy idegen házába és éppen öngyilkosságra készülök. Vajon mit szól ehhez majd Ádám?Gondolom nevetni fog,így is itt élősködtem rajta. Persze majd sajnálni fog,buta ábránd az egész.

A telefonom megrezdült, sms-em érkezett. Könnyes szemmel nyitottam meg az üzenetet,és olvasni kezdtem. 

"Sajnálom Hope!Rossz testvér vagyok,nem törődtem veled .Kérlek szépen gyere haza,aggódunk érted .Mindenkinek nagyon hiányzol .Ha megkaptad az üzenet,hívj fel ..tudnom kell hogy jól vagy." 

Hirtelen mérhetetlen harag gerjedt bennem és a telefont a falhoz vágtam. Az így is törött készülékre  ráléptem,ugráltam rajta,és közben könnyeimet hullattam. Csapkodtam,ütöttem a a csempét,mindent lesöpörtem a csapról,de a dühöm nem akart múlni. Zokogva borultam térdeimre,és előre hátra kezdtem dőlöngélni .Fátyolos tekintettel kezembe vettem pengém,és mély sebeket ejtettem kezemen. Kibuggyant a vér a kezemből,és lecsöpögött a padlóra. A piros folyadék kezdte betölteni a fürdő szoba csempéjét, én pedig egyre jobban kezdtem elveszteni eszméletem. Nem érdekelt ha meghalok,nincs senki aki visszatartana. A szemeim elnehezedtek,viszont még hallottam ahogy kicsapódik az ajtó. Szemem lecsukódni készült egyre  jobban hívogatott a feketeség. Nem bírtam tovább. Kezeim a földre estek,és hagytam hogy magába szippantson a sötétség.

Hello manók' 

                                                           Hogy tetszik a rész?Bocs hogy ilyen rövid lett,de                                                                                           én így akartam befejezni.Meg hát elég targikus is                                                                                   lett,ez a mostani kedvemhez illet.Kérlek szépen                                                                                                      dobjatok meg pár komival,pipával,nagyon jól esne                                                 meg tudni szeretném tudni hogy tetszik-e a blog.

 

                                                                                       

7.rész Adam

Hello sweetie!
Mi újság veletek?Hogy megy a suli?
Megérkeztem az új résszel,valamennyire sikerült rendbe szednem magam,bár még mindig nem vagyok túl ezen az egészen.Tegnap este az x-faktor alatt belekezdtem a részbe és mint látjátok mára be is fejeztem.Köszönök nektek mindent az 1000+ oldalmegjelenítést,a komikat és mindent.Nélkületek nem működne ez a blog.Az előző részhez csatoltam egy zenét kérlek titeket azzal együtt olvassátok újra,persze ha szeretnétek.
Jó olvasást!
Ölel titeket.:
Hope

A repülő orra süllyedni kezdett majd a hátsó része is földet ért. Kifelé bámultam a kis ablakon,a fehér felhő belepték az eget és a nap fényesen sütött. Jó volt érezni hogy itt végre nem borús az idő. A nap cirógató fénye jól esett bőrömnek,mesés idő lehetett kint. Egy robothang szólat meg ami bejelentette sikeresen földet értünk. Kicsatoltam övemet és komótosan lépdeltem az embertömeg után. Egy stewardess ált a kis lépcső mellett kedvesen mosolygott rám,és én ezt viszonoztam. Gyorsan haladtam át az épületen nem nagyon érdekelt ez a hely. Az üveg ajtó kinyílt előttem,és kiléptem a forró betonra. Megcsapott a meleg levegő,nem voltam én ehhez hozzászokva .Bár nyár van,sose volt Doncaster egy meleg város. Levettem magamról a meleg kabátot és a fejemre toltam a fekete napszemüvegem. A bőröndöm hangosan csikorgott a

Szabó Ádám 

betonon,miközben a torna cipőm is nyikorgott a lábamon .Ezek a hangok egy idő után kezdtek idegesítőek lenni,a ezért bekapcsoltam valami zenét,és a fülemben dübögő hangokkal, táncoltam végig az utcákat. Kiűztem a fejemből a gondolatokat,és nevetve ugráltam a betonon. A boldogságom abbamaradt, mikor neki csapódtam egy mellkasnak megint .A fülemből kiesett a fülhallgató és én is estem volna hátra ha nem fonódik egy erős kéz a csuklómra. Miután visszanyertem az egyensúly érzékem,és felnéztem a nálam jóval magasabb fiúra. Kék szemei,felzselézett haja  és édes mosolya volt. Még egy fiú akinek sikeresen neki mentem, ámbár ő nem keltett bennem olyasfajta érzéseket mint Harry.
A lábamat dörzsölgettem az aszfaltom mikor véletlenül a lábára léptem. Egyből mentegetőzni kezdtem sokszor ismételtem a "sorry" szócskát,csak az volt a baj hogy rég nem angliában voltam . Az ismeretlen fiú vadul mutogatni kezdett és "nem érteni amit mondasz" szavakat mondogatta.
- Bocsi - gondosan formáltam a szavakat nincs nagy gyakorlatom a nyelvben - Most jöttem Angliából-az ékezetes betűk nem nagyon mentek ezért valami hablaty szaladt ki szájamon.
- Semmi baj-egy mosolyt küldött felém és tovább folytatta - Jártál már a városban?- csodálattal néztem őt, olyan tisztán beszélt magyarul
- Nem. Most vagyok itt először.
- Körbevezethetlek ?
- Ha szeretnél-megragadta karom és maga után kezdett húzni. Egymás mellett nevetve pattognak az utcákon. Kicsit se nézhettek minket hülyének. Miután kellően kifáradtunk sétálni kezdtünk,és közben beszélgettünk. Hirtelen álltunk meg,elsőnek nem értettem,de miután felpillantottam megláttam egy hatalmas épületet.
- Ez meseszép – tátogtam
- Ez itt a Parlament. - mondta és én szorgalmasan ismételtem az utolsó szócskát. Miután kellően kicsodálkoztam magam tovább indultunk. Megmutatta a Hősök terét,láttam a Dunát,A Lánchidat egyszóval  végig mutogatta a várost. Szép hely Magyarország,legalábbis nekem nagyon tetszik az eddig látottak alapján.
A lábam már sajgott a sok sétától, a bőröndöm még mindig nálam volt,éhes is voltam,meg persze elkezdett sötétedni is.
- Hol fogsz lakni?- tette fel a kérdését az én idegenvezetőm.
- Fogalmam sincs. Talán egy hotelba-megrántottam a vállam
- Ácsi,ácsi .Nem engedem hogy fizess egy drága hotelszobáért. Nálam fogsz aludni.
- Nálad?- a szemöldököm az egekbe szokott miért aludnék én nála?
- Igen. És téma lezárva.
- De ..
- Nincs semmi de - Maga után kezdett vonszolni,én meg persze követtem őt. Megálltunk egy hatalmas ház előtt. Komolyan ő itt lakik?!
- Itt laksz?- kérdeztem
- Igen. Apám vette nekem - megrántotta vállát és miután kinyitotta a kaput, újra húzni kezdett. Átvágtunk a füvön és a bejárathoz igyekeztünk. Kinyitotta az ajtót és most már teljes pompájában láthattam a házat. Meseszép volt. Nem sokáig ámuldozhattam a házon mivel ő fogta és belökdösött az egyik vendégszobába.
- Itt átöltözhetsz,ha akarsz, le is fürödhetsz törölközőt az alsó fiókban találsz.
- Köszönöm-csak bólintott és kiment az ajtón. Kivettem magamnak valami pizsama szerűséget. Egy bő pólót és egy rövidnadrágot egy pihe puha zoknival .Bementem a fürdőszobába ledobtam magamról kényelmetlen ruháim és beálltam a forró víz alá. Nem sokáig zuhanyoztam hiszen kint várnak rám. Elzártam a vizet és gyorsan magam köré tekertem a puha törölközőt. Megtöröltem magam és gyorsan felvettem ruháim. Hajamat felgumiztam,a törölközőt ki terítettem és már kész is voltam. A zoknimba végig csúszkáltam a parkettán,és majdnem el is estem. Berontottam a konyhába ahol isteni illatok fogadtak.
- Mit csinálsszzz?- direkt el húztam az s betűt,miközben felhuppantam a pultra
- Enni. Gondoltam éhes vagy-a gyomrom megkordult ,amit persze ő nevetett.
- Adam - szólítottam meg
- Ádám-javított ki, kicsi át angolosítottam a nevét.
- Bocsi.
- Mit is akartál mondani?
- Ömm.. köszönöm hogy befogadtál. - lágyan elmosolytam
- Semmiség. Na ehetünk-segítettem tányérokat kirakni az asztalra mert ugyebár mind a ketten eszünk. A késői vacsora egész finomra sikeredett,meg is dicsértem érte. Elpakoltunk,és miután el is mosogattunk leültünk a kanapéra tv-t nézni. Egy unalmas vígjátékon ragadtunk le ami engem egyáltalán nem érdekelt. A szemeim már leragadni készültek fáradt voltam,hosszú volt ez nap. Ádám vállának döntöttem fejemet és hagytam hogy elragadjon az álmok édes országa.
.

6.rész Nem fog vissza jönni

Hello sweetie!
Mivel ma van a kis haspókunk szülinapja ezért megírtam nektek  egy új részt.Ez az egész Louis szemszögéből van írva,ezért kicsit különlegesebb is.Kövi rész jobb esetben hétfőn ha nem akkor a jövőhét folyamán.
Ha tetszik a rész komizzatok és +1-ezzetek:)
És boldog szülinapot Niall!:)))

                                                           *Louis Tomlinson szemszöge*

Listen To Your Heart

Fáradtan keltem ki ágyamból,korán volt még,de én felkeltem a halk lábdobogásra. Az este nem sokat aludtam végig  Hope viselkedésén gondolkoztam,nem tudom miért volt olyan amilyen. Felkaptam magamra az egyik pólóm egy rövidnadrággal és elindultam megnézni vajon ki van fent már hajnalok - hajnalán.

Az ajtó halk csukódása megzavart,nem értettem ezt az egészet. Szapora léptekkel indultam le a lépcsőn,de a nappaliba nagy  üresség fogadott,senki nem tartózkodott lent. Azt hittem hogy az elmém játszik velem csúfos játékot,de a szemet szúrt a dohányzó asztalon heverő fehér papír lapocska. Emlékeim szerint ez este még nem volt ott. Kezembe vettem a szépen összehajtott lapot,forgattam a kezemben,nem tudtam mi vár eme  papír másik oldalán. A kíváncsiság eluralkodott rajtam,széthajtottam és olvasni kezdtem a levelet.

Kedves családom!

Nem tudom észrevettétek-e de elmentem végleg. Elköltözöm ebből a házból,ezzel megszabadítva titeket még egy nyűgtől .Gondolom felmerült bennetek a kérdés vajon hogy jutottam erre a döntésre. Hát.. én ezt már 4 évesen eldöntöttem,mikor kihagytatok az életem egyik fontos eseményét,a balett fellépésem. És ezután következtek a ballagásaim,az érettségim,a szülinapjaim egyszóval minden. Kihagytátok a legfontosabb pillanataim,és még egy sajnálomot   se mondtatok. És Louis...nem érted miért haragszom rád?! Gondold végig az elmúlt 3 év történéseit. Nem kerestél,nem hívtál egy rohadt sms-t se küldtél. Eközben többieket ajándékokkal halmoztad el, folytosan beszéltél velük. Érted már?!És most ne hogy azt hidd hogy a pénzed kell,mert erről szó sincs,nekem szeretetre van szükségem....

Sajnálom hogy így búcsúztam el,de nem volt szívem felkelteni titeket.

                                       Hopexxx

Mikor a végére értem elfogott egy érzés,talán csalódottság, és mérhetetlen szomorúság keveréke.

Nem hiszem el hogy ezt tettem/tettük vele, kiközösítettük a családból, nem törődtünk vele.

Egy rohadt szemétládának érzem magam, nem foglalkoztam a testvéremmel, ezzel mélységesen megbántva őt. Kedvem lelt volna anyáékat okolni,és bár ők is hibásak, én se vagyok ártatlan ez ügyben.

Belegondolni is nehéz vajon mit érez most ő, nem számíthatott családjára  pedig nekünk kellett volna mindig ott lenni mellette. Hiszen ez a családok dolga, összetartozás, szeretet, biztonság és ezeket ő pont nem kapta meg. Szememből kicsordult egy könnycsepp, rossz báty vagyok, nem foglalkoztam a saját húgommal pedig nekem kéne még a példát mutatni is neki. Zokogni kezdtem,kedvem lett volna addig ütni magam míg meg nem halok, leugrani egy szikla tetejéről, akartam hogy legalább nekem is fájjon. Tudtam hogy ez az egész kudarcba fog fulladni, hiszen ki hagyná hogy a nagy Louis Tomlinson bántsa magát?! Szerintem senki. Viszont  mi nem fizikai-,sokkal inkább lelki fájdalmat okoztunk neki azzal hogy magára hagytuk őt. Ahogy ő fogalmazta neki szeretetre lett volna szüksége,amit tőlünk nem kapott meg. Halk csoszogás ébresztett fel gondolataimból, reméltem hogy ő jön vissza , bár tudtam ez nem lehetséges. Fejemet az ajtó felé fordítottam ,és pont egy olyan személy jött be rajta akinek legkevésbé vágytam a társaságára. Nem értette a helyzetet hogy érthetné?! Csupán csak a lánya költözött el itthonról. Hanyagul dobtam oda neki a levelet és a lehető legtávolabb ültem tőle a kanapén. Felhúztam lábaimat, és fejemet a térdemre hajtottam,nem sokszor voltam még ennyire magam alatt, hiszen nem mindennap veszíti el az ember a testvérét. Halottam ahogy anya halkan zokogni kezd, megvigasztaltam volna én, de tudtam hogy ő is ugyanolyan hibás mint én. Az idő elteltével egyre többen gyűltünk a nappaliba és szinte mindenkinek ugyanaz volt a reakciója mint nekem. De mit érünk el azzal hogy sírunk?!Semmit. Nem fog vissza jönni Hope pár elhullatott könnycsepptől.
Legszívesebben utána mentem volna, de már késő, hiszen már biztos hogy más városban van. Hatalmas a világ, bárhol lehet az én elveszett húgocskám. Bár a könnyektől még homályos volt tekintetem,de elindultam az ő szobája felé. Nem hittem volna hogy egyszer látni fogom így a szobát,ilyen üresen.
Régen tele volt poszterekkel mára már csak a letisztult orgona színű falakat lehet látni. A szekrény üresen tátong, máskor pedig nem fért el benne az összes ruha. A családi képek is eltűntek,csak az alapberendezések vannak a szobába,minden egyedi dolog eltűnt belőle. Lefeküdtem puha ágyára még mindig érződik rajta az ő sajátos illata. Ha tehetném visszatekerném az időt hogy változtassak a múlton,de tudom hogy ez nem lehetséges. Elvesztettem a  kis húgom,lehetséges hogy örökre….

5.rész Egyébként Harry vagyok

Hola!



Meghoztam az új részt,ami elég rövid lett,de nem akartam tovább húzni az érkezését.Ebben a részben benne lesz egy olyan személy akinek később majd fontos szerepe lesz a történetben,de arra még várni kell egy kicsit.Egyébként hogy telt az első sulis hét?!Hogy megy nektek? Na jó olvasást a részhez,és kitartást a sulihoz:)
Ölel titeket.:
Hope 















Leszálltam a vonatról,és egyenesen a kijárat felé vettem az irányt.
Kint megcsapott a hideg Londoni levegő,a libabőr végigszaladt kezemen,hidegebb van mint Doncasterben. Felvettem fekete bőrdzsekim,és leintettem egy taxit mielőtt lerohamoznak a Directionerek. A sárga jármű belassított előttem,kinyitottam az ajtót és behuppantam a kocsiba.
Lediktáltam a címet és elindultunk a repülőtér felé. Fejemet a hideg üvegnek döntöttem és néztem ahogy elhaladunk a sivár házak mellet. Nem voltam még Londonba,de ha igen akkor sem nagyon rendített meg,szerintem nagyon szürke itt minden. Egy mosolygós arcot sem lehet látni,nincsenek nevető gyerekek,minden olyan egyhangú. Nem terveztem sokáig itt maradni,inkább utazom tovább más városba. Hirtelen lassított a taxi így arra következtettem megérkeztünk. De nem,előttünk hatalmas kocsisor kígyózott tele türelmetlen sofőrrel. Nincs kedvem kivárni míg végre elindulunk,ezért kifizettem a taxit és útnak indultam az ismeretlen Londonba. Lassan ballagtam az utcákon,fogalmam sincs hol lehettem. Az utca végén kiszúrtam egy ajándékboltot gondolom valami térkép féleség is lesz itt. A kis bolt,nagyon hangulatos volt. A világos lila falak,és fehér bútorok teljes összhangban voltak egymással. Végigsimítottam a polcokon,teljesen magával ragadott a hely.
- Segíthetek?- fejemet a hang irányába  fordítottam,ahol egy velem egy idős szőke lány állt.
- Térképet szeretnék.- festettem mosolyt az arcomra. A lány kis keresgélés után kezembe nyomott egy vastag papírtömeget. Kivettem a pénztárcám a táskámból,és kifizettem a lapot ami most nagy segítségemre fog szolgálni .Az ajtó felé indultam mikor a lány kissé bizonytalanul megszólított.
- Te vagy Hope Megan Tomlinson?- hangosan sóhajtottam és csábos mosollyal az arcomon felé fordultam.
- Igen én-felcsillant a szeme és egyből hozzám sietett.
- Kérhetek egy közös képet?
- Persze-beálltam a lány mellé,villant a vaku és kész is volt a kép. Gyors búcsú után kisiettem a boltból és a térképet nézve indultam a helyes irányba. Minél hamarabb el szeretnék innen menni,túl sok a rajongó. Hirtelen egy erős mellkasba ütköztem,és a papír kihullott a kezemből egyenesen egy jó nagy pocsolyába. A nagyobb ütődésről én is a fenekemre estem,egyenesen a vizes betonra. Felnéztem a "támadómra" és egyből elvesztem gyönyörű zöld szemeibe.
- Bo…bocsánat- dadogtam
Ajkait mosolyra húzta és ez még ellenállhatatlanabbá tette őt .Kusza göndör tincsei,smaragd zöld szemei,és gödröcskéi teljesen elvarázsoltak. Talán ezt hívják úgy hogy szerelem első látásra?!Lehetséges. Viszont valahonnan nagyon ismerős volt bár sehogy sem tudtam eldönteni hogy honnan. Megráztam fejemet,el akarom felejteni buta képzelgéseimet. Felálltam,leporoltam nadrágom,bár nem sokat ér,hiszen egy nagy vízfolt díszíti az alját. Az ismeretlen mégis ismerős fiú,továbbra is csak mosolygott és nézte szerencsétlenségem. Miután még jobban elkentem a sarat a nadrágomon,kusza mosolyra húztam ajkaim,és elindultam volna ha nem ránt vissza a karomnál fogva. Mellkasához csapódtam,és mélyen magamba szívtam isteni illatát.
- Mit szeretnél?- kérdeztem és mélyen a szemébe néztem.
- Talán elvihetnélek,ha már fellöktelek- mély,dörmögő hangja simogatta fülemet.
- Nem muszáj,fogok egy taxit és megyek azzal-bármennyire szerettem volna vele menni,túl nagy szívesség lett volna.
- De én szeretném
- Hát.. akkor rendben- rámosolyogtam és próbáltam rájönni vajon melyik lehet az ő autója. Elkezdett húzni maga után,párszor megbotlottam míg végre elengedte kezem. Fekete,sötétített üvegű, Range Rover-e volt iszonyúan jól nézett ki,nem lehetett valami olcsó. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját,én meg beültem a fekete bőrülésre. Átfutott a másik oldalra,és ő is beszállt mellém.
- És merre vihetem a szép hölgyet?- kicsit elpirultam és felé fordítottam a fejem
-A reptérre - beindította az autót és elindultunk valamelyik irányba.
- Egyébként Harry vagyok - egy percre felém fordítottam fejét,és engedte látatni gyönyörű gödröcskéit.
- Hope.
Az út további része csendesen telt csak a motor hangját lehetett hallani. A kocsi lelassított és megálltunk egy hatalmas épület előtt. Kiszálltam,és megvártam amíg Harry is idelép mellém. Elköszöntem tőle,és bár elkísért volna,de valami sürgős dolga akadt. Mikor beléptem a terminálba,és ott hatalmas ember tömeg fogadott. Éppen megérkezett a repülő amire a vonaton foglaltam jegyet. Elmentem a jegypénztárig,kifizettem a jegyem,és elindultam a hosszú folyosó felé. A repülőn nem voltak sokan,leültem egy üres ablak melletti székre és onnan néztem ahogy felszáll a gép.

4.rész Nem tarthatnak már itt

Sziasztok:)
Hogy megy a suli?Nekem eddig jól,bár kicsit be vagyok táblázva.Most is 7 órám volt,utána röplabdára  mentem,és nemrég értem haza.Megpróbáltam kicsit hosszabra írni,szóval remélem tetszik.Na de nem beszélek tovább,kitartást a sulihoz:)
Majd jelentkezek:)
Puszi.:
Hope'







Miért pont most?!-tettem fel magamnak egy számomra érthetetlen kérdést.
A fejembe gondolatok tömkelege cikázott miközben könnyeim patakokba folytak le arcomról.Nemértem a bánatomat hiszen örülnöm kéne végre újra láthatom a bátyám.De milyen áron?!Nem akarom mégegyszer...nem szeretném megint  átélni hogy semmibe vesznek.Mikor úgy viselkednek veled mintha ott se lennél,egy nyomorult szellemnek néznek.
És be kell vallanom Louis is tud időzíteni.Mikor már a szakadék szélén álsz de ő a puszta jelenlétévél képes belökni a mélybe.Na ő pont ezt tette.Belesodort a mélybe,és megint ugyanaz lesz mint egy hónapja,sírás,depresszió,önmarcangolás.
Tudom,hogy ha vagdosom magam az nem megoldás, de ez engem mióta érdekel?!
Fejembe egy kusza mondat csúszott ami kiutat jelenthet számomra.
Ezt a napot emlékezetessé teszem.Mostantól egy cél vezérelt,elhagyni Doncastert és új életet kezdeni.
Itthagyom a problémáim tömkelegét,az emlékek hadát,és minden fájó dolgot ami itt történt velem.
Felugrottam a puha szőnyegről,és magamba ezt a pár szót ismételgettem "nem tarthatnak már itt".
A nagypapám bölcsessége a fejembe véste magát,és tudom hogy nem fogom elfelejteni egy ideig, az biztos.
Hangos kopogás zökkentett ki a gondolataim tengeréből.
Kinyitottam a szobám ajtaját és meglepetésemre Louis állt ott.
 -Nem is örülsz nekem?!-kérdezte karba tett kézzel.
Valami bocsánat félére számítottam volna,de hát nem így lett.Becsaptam az ajtót ami hangos csattanással jelezte hogy bezárult.Elfordítottam a kulcsot a zárba,nem akarom hogy zavarjanak.Kivettem a hatalmas bőröndöm az ágyam alól,és dobálni kezdtem bele a ruháim.
Mire végeztem a pakolással addigra már besötétedett,és az idő éjfél körül járhatott.Akkor elhalasszük egy kicsit az utazást,szerintem reggel is ráér.Fáradtam döltem be az ágyba és nemsokára az álmok édes országát jártam.
                                                                            ***

Reggel a nap vakító fényére keltem.Gyorsan kimásztam az ágyból,és a tegnap kikészített ruhákat magamra kapkodtam. Besiettem a fürdőbe,megfésülködtem és egy alap sminket vittem fel az arcomra.Visszamentem a szobámba a megmaradt dolgaimat elraktam a bőrőndbe és sietős léptekkel indultam ki a szobámbol.A folyosó kihalt volt,gondolom még mindenki alszik.Lementem a lépcsőn,és a nappaliba is síri csend fogadott.A bőröndömet leraktam a lépcső mellé és leültem a hatalmas bőr kanapéra.Kezembe vettem egy lapot,meg egy tollat,és elkezdtem írni az értelmetlen sorokat.

Kedves családom!
Nemtudom észrevettétek-e de elmentem végleg.Elköltözöm ebből a házból,ezzel megszabadítva titeket még egy nyűgtöl.Gondolom felmerült bennetek a kérdés vajon hogy jutottam erre a döntésre.Hát..én ezt már 4 évesen eldöntöttem,mikor kihagytatok az életem egyik fontos eseményét,a balletfellépésem.És ezután következtek a ballagásaim,az éretségim,a szülinapjaim egyszóval minden.Kihagytátok a legfontosabb pillanataim,és még egy sajnálomot se mondtatok.És Louis...nem érted miért haragszom rád?!Gondold végig az elmúlt 3 év történéseit.Nem kerestél,nem hívtál egy rohadt sms-t se küldtél.Eközben többieket ajándékokkal halmoztad el,folytosan beszéltél velük.Érted már?!És most ne hogy azt hidd hogy a pénzed kell,mert erről szó sincs,nekem szeretetre van szükségem....
Sajnálom hogy így búcsúztam el,de nem volt szívem felkelteni titeket.

                                       Hopexxx

Szépen összehajtottam a levelet és leraktam a dohányzóasztalra.
Felálltam és utoljára körbenéztem a szobába,és kigördült egy könnycseppem.Minden fájdalom ellenére,piszkosul fog hiányozni!Letöröltem kusza könycseppem és felvettem magamra a cipőm.
Kiléptem a hatalmas ajtón, és elindultam a vasútállomás irányában.
Szőkésbarna hajamba belekapott szél,és apró vízcseppeket éreztem vállamon a kabáton keresztül.Felnéztem az égre és hagytam hogy az esőcseppek egybefollyanak a könnyeimmel.Ezért szeretem az esőt,ilyenkor nem látják hogy teljesen összetörtem.Lassan hajtottam le fejemet,és egy sóhaj után tovább folytattam az utam.Igyekeztem húzni az időt,hogy minnél tovább maradhassak a szülővárosomban.
Mikor megpillantottam a hatalmas állomást,egy reményvesztett sóhaj szaladt ki a torkomon.Utoljára körbenéztem,és beléptem a hatalmas épületbe.
Bent nyugodt légtér fogadott,nemsokan voltak,csak pár ember fordult meg erre.Megnéztem a legközelebb érkező vonatot,foglaltam rá jegyet,és leültem egy fehér műanyag székre.
Ijedten kaptam a mellkasomhoz mikor bemondta egy női hang hogy beérkezett az én járatom.Felkaptam a bőröndöm,és magam után húzva,indultam el a 4. vágányhoz.
Felszálltam a fűtött vonatra,és lehuppantam az egyik ülésre.A fülhallgatót bele raktam a fülebe és néztem ahogy az esőcseppek végigszántják az ablakot.A vonat hirtelen indult el az állomásról,így egy kicsit előre is billentem.Visszaestem a székembe,majd a fejemet az üvegnek döntöttem és utoljára emlékezetembe véstem a környéket.A fák gyorsan suhantak el melletünk,egyre messzebb voltunk.A szememből egy köny csordogált le,végleg elhagytam a várost ahol születtem.
Viszlát Doncaster!

3.rész Nem várt vendég

Hello Sweetie:) Köszönöm a komikat,a 300-on felüli oldalmegjelenítést.Tudom hogy azt ígértem hogy ez hosszabb rész lesz,de végülis nem lett az,inkább a végét ilyen rejtélyesre hagytam:)A részről pedig itt megtudjátok a főszereplő nevét:)Ja és kiderült én nem tudok ilyen újságcikkes valamit írni.Bocs a helyesírási hibákért,nemrég értem haza hulla fáradt vagyok,és így írtam meg a részt,szóval kérlek titeket most nézzetek át azok felett. És egy kis közlemény.:Azt igértem hogy sűrübben hozok részeket de szerintem ez suli melett nem fog menni.Lehet hogy hetente egyszer jobb esetben heti kétszer lesznek részek.Nagyon sajnálom hogy így alakult.Még suli előtt lesz egy rész és utána pedig fogalmam sincs mikor lesz:/Na élvezzétek ki a szünet utolsó napjait. Puszi: HopexXx

Megpróbáltam pihenni, de a lentről jövő lábdobogás, és ajtócsapkodás nem hagyott. Fáradtan keltem ki  az ágyból, bár két óra, én álmos vagyok. Ölembe vettem a laptop-om és unottan kezdtem keresgélni az interneten. Megnéztem a rég nem látott közösségi oldalakat, de egyik sem kötötte le a figyelmem. A gyűlölködő és irigykedő üzenetek már rég nem érdekelnek. Hiszen megtanultam elfojtani az érzéseimet, nem könnyű, de több év leforgása után már ezt kicsiny akadálynak veszed.

Éppen léptem volna ki twitteről mikor megakadt a szemem egy nekem szánt üzeneten. Érdeklődve mentem rá a linkre, amit a tweetben találtam. Egy  cikket nyitott meg, nem volt hosszú inkább lényegre törő.

Problémák vannak a Tomlinson családnál?

Nemrég Louis Tomlinson családja ellátogatott Amerikába hogy kis időt töltsenek az éppen turnézó világsztárral. Ám ebből a kis összejövetelből hiányzott a legidősebb lány gyermek, Hope Megan Tomlinson.

Legfrissebb értesüléseink szerint  a világsztár testvére, az újdonsült barátjával töltötte a napokat. Nem tudni a lány miért nem utazott el velük, de szerintünk családon belüli viták lehetnek a dologba.

Felkerestük az éppen turnézó fiút, aki nem akart nyilatkozni ez ügyben, ám menedzsere szívesen megtette:"Nem érezte jól magát, ezért a szülei nem erőltették neki ezt az utazást". A fiúk egyébként 1 hetes szünetet kaptak, amit valószínűleg családjukkal, és barátnőikkel fognak tölteni.

Idegesen csaptam le a számítógép tetejét. Mégis mi közük van ehhez?! Elegem van már, nem akarok a bátyám árnyékában élni.

A cikkről pedig.. igazából semmi bajom nem volt ,csak szimplán semmi kedvem nem volt elutazni és jó pofizni öt idióta sráccal ,így anyáék elmentek nélkülem. Miután lehordtam a sajtót mindennek visszanyitottam a laptop tetejét,és elkezdtem keresgélni a pletyka oldalon. A cikkek nagy része a híres One Direction-ról szólt, így azokat inkább átugrottam. Unottan ugráltam a bejegyzések között mikor végre a találtam egyet, ami végre rólam szól.

Hope Megan Tomlinson bepasizott?

Minden jel arra utal,a világsztár testvérére rátalált a szerelem. A minap látták a lányt egy számunkra ismeretlen fiúval enyelegni.

A két fiatal szerelmespárként járták a várost  kézen fogva sétáltak, és egy-egy csók is elcsattant köztük.

A pár egyik  közeli ismerőse szerint dúl köztük a szerelem.:"Szinte minden idejüket együtt töltik,és bár friss a kapcsolatuk,de látszik hogy iszonyat szerelmesek egymásba"
Ezek szerint  Hope Megan Tomlinson tényleg szerelmes .De vajon mit szól ehhez az egészhez Louis ?

Az utolsó mondaton elnevettem magam. Hogy mit szól ehhez Louis?!

Semmit. Magasról tesz, arra hogy mi van velem. A kapcsolatról pedig egy hete vagyunk együtt, jól megvagyunk egymással, de én ez nem nevezném igazi szerelemnek.

 Lehajtottam a fekete gép tetejét,   és elhatároztam, hogy nem foglalkozom a sajtóval. Felkeltem az ágyról, és elindultam megnézni mi ez a nagy sürgésforgás. Leindultam az emeletről, ám a lépcső alján nem várt személybe botlottam. Hátrahőköltem a meglepettségtől, pont az ő társaságára vágytam legkevésbé. Menekülő út után keresgéltem de feleslegesnek bizonyult, hiszen hirtelen felém kapta fejét. Jól láthatóan végigmért szemeivel, úgy viselkedett mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Kitárta karjait gondolom ölelésre várt de, én lemondóan megráztam a fejem és felrohantam a biztonságot nyújtó szobámba.

2.rész Broken

Sziasztok:)
Nem mondanám hogy ez nagyon jó rész lett nekem személy szerint nem nagyon tetszik,de ennyit tudtam összehozni.Sajnálom hogy ennyit késtem,de mostantól megpróbálok sűrübben részeket hozni:)
A kövi jövőhéten lesz,de utána megpróbálok két naponta hozni:)
Köszönöm a +1 feliratkozót,a komikat,a +1-eket,és hogy nemsokára elérjük a 200 oldalmegjelenítést is:)
Ez se lett valami fúú de hosszú,de azért remélem nektek tetszik.Bocs a helyesírási hibákért:)
Na nem untatlak titeket tovább,jó olvasást!<3
Puszi.:
HopexXx

Sírni lett volna kedvem, zokogni, kiabálni, hogy mennyire elegem van már a világból.. de nem tehettem. Ha sírok akkor gyenge vagyok, de én nem vagyok az.

Erős vagyok, mindent kibírok, és talán pont ez a baj. Minden nap csak egy álcám mutatom, egy erős, nemtörődöm semmivel lányt. Pedig ez nem így van,egy kicsit se vagyok erős,egy gyenge kislány vagyok másokhoz képest.

Megpróbálhatok úgy tenni, mintha semmi se érdekelne, de ez valójában nem így van.

Nagyon is érdekel mások véleménye. Hiába teszek úgy, mintha ez nem így lenne, minden egyes szóképes az emlékezetembe vésni magát. A lenéző pillantások, a gúnynevek, az átsírt éjszakák mindig bennem maradnak.

Az időjárás is ellenem fordult, szakad az eső, és villámok szelik át az eget. Nem szeretem a viharokat.

Hangosan sóhajtottam, és lemásztam az ablak párkányáról. Kezembe vettem a gitárom és egyszerű dallamokat kezdtem játszani rajta.

Fáj, éget belülről a sok felgyülemlett érzés, amik szinte már teljesen megölnek belülről. Eldobtam a gitárom, és a fekete szövetkabátomat felhúztam a kezemre.

Kirohantam a szobám ajtaján, lefutottam a lépcsőn és egy "Majd Jövök" elmotyogása után kimentem az ajtón. Jól gondoltam, kint tombol az ítéletidő, de engem, ez mit sem érdekel. Rohantam az egyetlen emberhez, aki megért.. a nagypapámhoz. Megálltam a kis családi ház előtt, és hangosan dübörögtem a kis rozoga ajtón. Hirtelen az ég hatalmasat dörrent mire én ugrottam egyet és jobban összehúztam magamon a fekete kabátom. Nemsokára nyílt az ajtó és a papám kikerekedett szemeivel találtam szembe magam. Betessékelt a meleg szobába, nem kezdett el szidni, nem ordibált velem, tudta nagyon jól min megyek keresztül. Kezembe nyomott pár száraz ruhát és egy törölközőt, így én megcéloztam a fürdőszobát. Ledobtam magamról a vizes ruhákat, és beálltam a zuhany alá.

A forró víz égette bőröm, de egy idő után segített ellazulni. Nem sírtam, nem gondolkodtam, nyugodt voltam. Elfelejtettem a problémáim, kiűztem a gondolataim és hagytam, hogy a meleg vízcseppek végigszántsák bőröm.

Miután kellően lenyugodtam, kiléptem a zuhany alól és felvettem egy rövidnadrágot, amit még itt hagytam, és hozzá papa egyik pólóját. Kimentem a fürdőszobából és egyenesen az étkező felé vettem az irányt. Mindig itt beszéljük meg a problémáinkat. Leültem a nagy fa asztalhoz ahol már várt rám a nagypapám. Lehajtottam a fejem és összeszedtem gondolataim. Nem kérdezett semmit, nem szólt, várta hogy mikor török ki.

- Elegem van - zokogni kezdtem,ő azon kevesek, közé tartozik, akik láttak már sírni.

- Shh...Nyugodj meg.

- Nem bírom ezt tovább.

- Senki nem mondta, hogy muszáj ott laknod - erre felkaptam a fejem - 18 éves erős nő vagy nem tarthatnak már ott

Valamilyen szinten igaza van. Nem tudnák meg akadályozni, hogy elmenjek. Betöltöttem a 18-at már felnőtt vagyok, elköltözhetek otthonról. Fejemet a vállára hajtottam, és hagytam, hogy simogassa a hátam. Miután megnyugodtam kicsit, felé kaptam a fejem.

- Akkor szerinted jól tenném, ha elköltöznék.

- Igen, rossz látni hogy ilyen szomorú vagy. - mondta

- Köszönöm-mosolyodtam el halványan. Ő legjobb nagypapa, akit kívánhatnék.

Lassan csillapodni kezdett a vihar és átvette a helyét a napsütés. Visszaöltöztem a rendes ruhámba, és egy öleléssel elköszöntem papától. Mikor kiléptem az ajtón, megcsapott az eső illata, amit annyira szeretek. Lassan lépdeltem haza, rugdostam a köveket, és közben kattogott az agyam. Megfontolom azt, amit papa mondott. Lehetséges hogy igaza van.

Időközben megérkeztem a nagy emeletes kertes házhoz és a kulcsot a zárba tettem. Benyitottam a lakásba és bent őrültek háza fogadott .Mindenki össze-vissza rohangált és pakolászott. Kikerültem őket, és nyugodtam ledőltem a puha ágyamra.

1.rész Én már a szüleimre nem számíthatok

Sziasztok:)
Itt az első rész ami tudom elég rövid lett.Ezt sajnálom:/A kevetkező résszel megpróbálok sietni,szerintem hétfőre megtudom írni. Bocs a helyesírási hibákért,javítgattam,de így is lehet benne pár darab:/
Köszönöm a több mint 70+ oldalmegjelenítést,és azt az egy feliratkozót,nekem ez nagyon sokat jelent:)
Jó olvasást!
Puszi:
Hopexx

"Fáradtan nyitottam ki szemeim, de nem a szobámba, hanem egy tükrös terembe voltam. Az ablakon beszűrődő fény adott egy kis megvilágítást a helynek de így is alig láttam valamit. Kicsit körbenéztem mikor a fehér fal mellet, egy kislányt pillantottam meg.  Felhúzott térdekkel lehajtott fejjel zokogott. Közelebb merészkedtem hozzá és leguggoltam mellé. Fehér ballett ruhája már kicsit gyűrött volt, és koszos, de még így is aranyosan nézett ki. Felemelte fejét, és kíváncsian  méregetett nagy kék szemeivel. Hátrahőköltem a meglepettségtől, ez a kislány én voltam, csak 4 évesen. Az emlékek most is, mint mindig könnyet csaltak a szemembe. Ez volt az első  ballett fellépésem és anyáék erre nem jöttek el. Hirtelen elsötétült minden, és már más helyszínen találtam magam. Az óvodám udvara. Szerettem ide járni.

Középen egy kislány állt  aki éppen a szüleit kereste .A lány szemébe könnyek gyűltek mikor nem látta egy családtagját sem. Megint magamat látom. Az ovis ballagásom napján. Kihagyták ezt is, a papám jött értem, mert ők elfelejtették. Újra könnyek gyűltek a szemembe, de nem sírtam el magam, nem szabad gyengének lennem. Hirtelen  megint változott a hely így egy újabb emlékképbe csöppentem. Gimnázium. Ó, mennyire gyűlöltem, megaláztatások, cikizések tömkelegét.
 Megijedtem mikor hangos csattanással záródott be a nagy vasajtó, és egy gyönyörű szőkés barna hajú lány  lépett ki rajta. Szép kék szemei voltak, karcsú alakja, minden fiú őt nézte. Odamentem hozzá, átöleltem és  hagytam, hogy a vállamon sírjon. Tudom hogy én voltam az, a gimis ballagásomon, a szüleim nélkül.
Most egy folyosón találtam magam, ami egy nagy faajtóhoz vezetett. Beléptem a nagy tornaterembe ahol megint csak  a régi én voltam. Kék köpenyem a lábam szárát súrolta, ebből rájöttem a régi középiskolámban, vagyok. Hát igen. .szerettem ide járni, volt pár  hamis barátnőm, és barátom, akik csak kihasználtak, de azért jó volt. Annyira hiányozni fog. Egy hete ballagtam el, a szüleim megint nem jöttek el, fontosabb volt nekik a vidámparkba menni. Ó és most jön a vicces rész, a szülinapom. Nem kaptam tortát, ezért egy muffinba raktam gyertyát és úgy fújtam el. Aznap csak a nagypapámtól kaptam felköszöntést senki mástól.

Én már a szüleimre nem számíthatok, se a testvéreimre, nekem maradt a gitárom és a zene iránti szenvedélyem..."

 Zihálva ébredtem a saját ágyamba, szemeimből könnyek csordogáltak, amik egybefolytak a homlokomról lehulló izzadság cseppekkel. Felültem az ágyban, kicsit megtöröltem az arcom és az órámra pillantottam. Hajnali egy óra, újabb álmatlan éjszakának nézünk elébe.

Prológus

"Mikor úgy érzed nincs miért élned, mikor már a fájdalom elmosott minden szeretetet, mikor már csak a kín maradt neked, akkor sem szabad feladnod. Fel kell állnod , és nem szabad hagynod hogy az élet legyőzzön ,mert mindig van remény. Az élet egy hullámvasút, és van hogy fent, és előfordul hogy lent vagy, de neked sose szabad feladnod. Ez történt velem is. Az élet kegyetlen játékot űzött velem, fájdalmas csapásokat mért rám, de én nem adtam fel. Az utolsó pillanatig küzdöttem minden erőmmel, de az ember nem lehet mindig erős. A gyengeség be fog következni , hiába teszel ellene,egyre jobban kezd fájni, a kín egyre jobban mardos, és végül... feladod .Összetörsz ,hiszem te is emberből vagy és te sem bírsz ki mindent. Végül beismered csúfos vereséget szenvedtél. A halálba kívánod magad, és már nem érted az élet értelmét sem. De a fény mindig utat tőr magának, ha az utolsó pillanatban is, de megtöri a sötétséget. És lesz  egy új szebb életed, barátokra találsz, szerelemre ,és talán békét is  lelsz a világba....."