19. rész „1840. április 14-e”

Sziasztok!

Utólag is boldog húsvétot, és május 1-jét :)

Oldalra kiteszek egy szavazást, kérlek majd szavazzzatok

Azt Mondogatják hogy, „ha valami nem tetszik, rajta, változtass rajta!”. Ez jó. Komolyan. Egyszer próbáltam meg ezt, akkor is csak rosszat tettem, nem jót. Ádám menekül, gengszterbanda üldöz, szóval azt hiszem, a Magyarországi álmom is becsődült. Ahol Hope jár ott a balszerencse. 

Ki kéne kelnem az ágyból.  

Szemeimet lustán kinyitottam, és körbenéztem a rendetlen szobámba.  A falon egy fotó volt, gyönyörű tölgyfakerettel szegélyezve. Nem rémlik, hogy azt én raktam volna oda. Egy nő állt rajta lehajtott fejjel, mellette egy fiú. Mindkettejükből sugárzott a komorság. Közelebbről nézve a férfi somolygott, hatalmas fekete kalapja alatt, ami eltakarta kócos haját. Átlagos középkori viselet volt rajta. Mármint szerintem középkori volt. A nőn zsipkézett szélű, szerintem fekete ruhát. Úgy tűnt mintha hatalmas fájdalmakkal küszködne. Nem fizikai, hanem lelki sérelmekkel. Haja arcába hullott, és lehajtott fejétől nem tudtam kivenni se szemét, se ajkát, se orrát. Régi kép volt ez, a széle, ami a keretből kilógott sárga volt és bomladozott, de egyénként az egész kép fekete fehér volt és szemcsés. Ötletem nem volt, hogy is kerülhetett ide. 

„1840. április 14-e”- volt a hátuljára írva. 174 éves kép. Most őszintén ez, hogy került ide, és mégis hogy maradt meg ennyi éven át? Teljesen összezavarodtam. Az ágy meg se rebbent, mikor rá hajítottam a képet, és futni kezdtem a lépcsőn, ami most meredekebbnek tűnt, mint máskor. A nappali közepén megálltam. Valaki volt itt. Lépések zaja hallatszott, míg egy idő után megállt. Mögöttem. Lehelet csapódott nyakamnak, és én ösztönösen megfeszültem. Egy bőrkeményedéses ujj simított végig kulcscsontom vonalán.

- Oh, pici Hope mennyire hiányoztál! Torkomon akadt a levegő. Valahonnan ismerős volt ez a hang. Sírhatnék jött rám ettől. Magamtól értetődően fordultam meg kezében. Tökéletesen rózsaszín ajkához hajoltam, de kalapjának karimája homlokomnak ütközött. Hátratántorodtam. Mit csinálok? Miért akarom megcsókolni ezt, ezt az embert? Fekete kalap, ballonkabát, gúnyos mosoly. Ő volt az. A férfi a képről. És..és ha ő az, akkor én voltam a nő. Zihálásom betöltötte a hatalmas nappali csendjét. Biztosan megőrültem. Ez nem lehet igaz.

- Essünk túl rajta-, mormogta, de előttem már a világ összemosódni látszott. Hányinger kerülgetett, a fülem zúgott, de utolsó erőmből még meghallottam. „Április 14. Készülj fel Hope!” Majd egy hatalmas villanás, és a testem ernyedten hullott a padlóra.

~.~

- Hope! Hope, kelj fel! – hallottam egy mély aggódó hangot. Ki lehet az?

- Kérlek, Istenem ne legyen semmi baja – szinte már sírt. Ha ennyire fontos neki a testi épségem. Nekem mindegy. Szemeimet kinyitottam, de a látásom homályos volt. Többször pislogtam, mire a világot már nem csak összemosódott színes pacákban láttam. Fejemet oldalra döntöttem, és úgy néztem körül. 8 darab láb sorakozott fejem mellet, mind férfié. Valaki a bal kezemet szorongatta, és halkan szólítgatott. Egy térd nyomódott a derekamba. Szóval még egy ember térdelt is mellettem. Viszont az oldalam fájt, a csontos térdétől. Mocorogtam, és végre arra felé néztem.

- Nem vennéd egy picit arrébb a lábad? Nyomod az oldalam!- mondtam alvás utáni, rekedtes hangon. Most jöttem rá, milyen kényelmetlenül is fekszem. A hideg padló nyomta a hátam. Várjunk…miért fekszek a parkettán?

- Oh, Hope!- egy férfias kéz fonódott a nyakam köré és jól megölelgetett. Kicsit eltolt magától, és megnézte van-e komolyabb sérülésem.

- Louis - mosolyogtam rá – szia! Eltűnt az aggodalom a szeméből, és játékosan összeborzolta hajamat. Felnevettem és azonnal el is komorodtam

- Mi történt?

- Összeesve találtunk itt a padlón. Azt hittem meghaltál. –csordult ki egy könnycsepp a szeméből – mond el te, miért estél össze!

- Nem tudom-, néztek körül, segítségért várva. Itt volt mindenki. Még Eleanor is. Hirtelen minden eszembe villant. A férfi, a fénykép, a dátum, minden.- Volt itt egy férfi. Ő ismert engem. Azt mondta, hiányoztam neki. – ráncoltam össze a homlokomat- és hogy készüljek fel április 14.-ére. Harry hasát fogva nevetésbe tört ki.

- Jobb mesét nem tudtál volni ki találni?

- De tényleg így volt!

- Nem tudom, Hope mit szedsz de, nekem is adhatnál belőle. Egy férfi? Komolyan? Neked elment az eszed. Menjél el diliházba.

- Harry – szólt neki Louis – Hagyd őt békén!

- De most nem? Az agyára ment valami.

- Menj pihenj le – mondta halkan Eleanor.

- Szóval ti sem hisztek nekem?

- Persze, hogy nem. El kéne menned egy pszichológushoz - nevetett tovább Harry. Legszívesebben felpofoztam volna. De igaza volt. A többiek is mind elnéztek, miszerint nem akarnak hazudni, de Harry-nek igaza van. 

- Te megőrültél – mondta Zayn. És ez elég volt. Teljesen kiborultam, hogy nem hisznek nekem.

- Figyelj, tökéletes biztonsági rendszerünk van, és egy őr is áll kint a kapunál. Jelezte volna, ha bejön valaki- mondta Louis- Szeretnék hinni neked, de te is tudod, hogy ez képtelenség.

- Hát jó. Higgyetek, amit akartok!- kiabáltam rájuk. Már majdnem felértem, amikor egy hatalmas csattanást halottam. Lefutottam, és csak döbbent arcokat láttam, egy kiszakadt bejárati ajtót, amin a biztonsági őr feküdt. Fej nélkül.