12. rész "A fény"

Sziasztok!
Sajnálom a késést, nagyon. De egyszerűen nem volt időm írni, előző héten nagyon be voltam táblázva, volt hogy 11 óráig csak tanultam. Előző előti héten pedig nem értem rá. A részről annyit hogy szerintem ez lett az egyik leg pocsékabb rész, de ezt mindenki döntse el magának. A történet tiszta dráma, nem gondoljátok?
Elég rövid lett, így a következő reményeim szerint hosszabbra sikerül. Csak hogy el ne felejtsem! Tegnap már ezt kiraktam lehet valaki el is olvasta, de igazából az még csak kezdetleges változat volt,véletlenül megnyomtam a közzététel gombot.
Na nagyon szépen köszönöm a támogatást, jó olvasást a részhez!
Ölel titeket:
Hope Jennette Marlow
        

          *Hope Megan Tomlinson*

Bármerre mentem volna, csak ne keljen ezt néznem. Nem értem miért kínoznak ennyire. Mert nagyon bántó hogy nekem ezt újra és újra végig kell néznem.  Miért nem lehet egyszerűen felküldeni a mennybe, vagy le a pokolba? Lehet ez egy fajta büntetésem, amiért a saját életemnek vetettem véget.

Mikor már a fejem zsongott a folytonos sikoltozástól, sírástól, és ordibálástól, szó szerint éreztem, hogy falnak megyek, megjelent előttem a fény. Csalogató, hívogató volt, szinte magához láncolt. Melegség, biztonság áradt belőle és tudtam nekem most át, kell lépnem. Lassú, bizonytalan lépésekkel indultam el a nagy fehérség felé. Szinte előtte álltam, pár lépés választott volna el az átlépéstől, mikor megpillantottam egy alakot. Ott állt bent, kopott farmernadrágban, fehér cipőben, fejét pedig kapucnival takarta. Fehér fogai kivillantak miközben ajkát ferde mosolyra húzta. Emlékeztettet valakire, de sehogy sem tudtam beazonosítani kilétét. Közeledett felém és én is megindultam feléje. Kezét előre nyújtotta, ami mellkasomhoz ért. Ujjai bizsergést küldtek végig bőrömön, és érintésére ellazultam. Erőset lökött rajtam mire én hátra estem.  Kezem felhorzsolódott a beton kavicsos anyagától, és vér kezdett csörgedezni az apró sebekből. A fény hirtelen eltűnt, vele együtt  az ismeretlen alak is. Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy átlépjek. De vajon miért? Hátam lüktetett még az előbb ért hirtelen ütődéstől, fel is szisszentem néhányszor, ám időt se adtak, hogy magamhoz térjek, mikor zuhanni kezdtem. Csak úgy estem. Mondanám lebegésnek. Meg akartam kapaszkodni valamibe, de a nagy sötétségen kívül nem volt más a közelemben. Majd a hátam valami puhának csapódott, nem volt olyan kényelmes, de az előbbi beton és kiszámíthatatlan állapotom után jól esett valami gyengébb érintése hátam ellen. Hallottam egy halk szuszogást és egy gép egyenletes csipogását is. Hol vagyok? Nem bírtam mozgatni végtagjaim. Nem akarták teljesíteni parancsomat. A hátam mintha ágyon feküdnék egyenes volt és valami meleget és puhát érzetem magam körül. Megpróbálkozom máshogyan. Becsuktam szemem, s elképzeltem hogy saját testemben vagyok. Egy próbát megér. Először egyik szememet nyitottam résnyire, majd a másikkal is megpróbálkoztam. Egy kórházi szobában találtam magam, ha minden igaz, elég homályos volt a látásom az alvástól. Ó szóval sikerült. Az ablak felé fordítottam fejem,ami jobb oldalamon helyezkedett el pár méter távolságra . A nap pár pillanatra elvakított, viszont sűrű pislogással igyekeztem kitisztítani látásom. Majd számomra nem megszokott boldogság kerekedett fel rajtam. Örültem, hogy éltem. Boldog voltam, sőt szárnyaltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mivel ismeretlen volt környezet így fel mértem az átlagos korházi szobát. Fehér falak, kicsi szürke beütéssel, ami kicsi hangulatot adott a helynek az a kis virágcserép volt az ablak alatt.  Majd oldalra fordítottam fejemet és szemeim kidülledtek. Ó istenem! Ő mit keres itt? Hogy került egyáltalán Magyarországra? Éreztem, hogy a boldogságot valami más kezdi felváltani. Ha megérzésem nem csal, gyűlölet kezdett nőni bennem. Ha jól láttam még ő is aludt, fejét vállán pihentetve halkan szuszogott. Mivel ha az embert figyelik álmában akkor

normális estben felkel, így ő is   nyitogatni kezdte szemeit. Miután magához tért, rám pillantott. Észre vette hogy őt figyelem tehát ébren vagyok, és egy óvatos mosolyra húzta száját. Láthatóan megkönnyebbült. Éppen szólásra nyitotta száját, mikor is  kivágódott az ajtó. Egy fegyveres férfi rontott be, aki tetőtől talpig feketébe volt. Ijesztően nézett ki, de ami meglepő volt, nem takarta arcát. Meglepően helyes volt, nagyon hasonlított a bátyámra, akinek éppen halálfélelem suhant át arcán. Nem lehetett idősebb huszonöt évnél, barna haja volt, sötétbarna szemei, amik első látásra feketének tűntek. Jól is nézett volna ki, ha fegyverét, nem a bátyám felé tartaná. Az ijedségtől összerezzentem. Mi is történik pontosan? Oh várjunk csak egykicsit! Nemrég ébredtem a kómámból, és az vár hogy egy pasi, aki meglepően helyes, meg akarja ölni a testvérem? Bármennyire is utáltam őt, de jelen pillanatban az élete fontosabb volt. Ezt még ő sem érdemli. Az idő teljesen lelassult a szemembe. Az ember meghúzta a ravaszt mire én rémülten felkiáltottam. A golyó csiga lassúsággal,  repült és belefúródott Louis mellkasába. Ó csak ne a szívét találja el! Jöjjön már valaki az istenért! Riadtan sikítottam egyet és nyúltam volna utána. De megállítottak. Valaki lefogott hátulról és az ágyhoz kötözött. A kemény kötél felsértette a bőröm, de annyira ez nem foglalkoztatott. Louis éléte volt a legfontosabb. Kapálóztam, ütöttem, rugdostam,  mindent megpróbáltam csak hogy a bátyám közelébe férkőzzek. A férfi gonosz nevetésbe tört ki és egy hatalmas injekciót szúrt a vénámba. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt újra álomba zuhantam volna