Hello drága cicabogyóim!
Ha azt mondom, sajnálom, megértitek igaz?
Nem fogok, nem akarok ki fogásokat keresni, mert tudom nincs értelme. Megbízhatatlan, lusta vagyok, az akaraterőm a
béka feneke alatt van, és még sorolhatnák egy pár csúnya jelzőt magamra. De nem ezt szerettem volna nektek elmondani.
Úgy érzem túl korán csatlakoztam a blogger világába. 2 éve kezdtem el írni, pusztán heccből, mert
azt hittem én fogom majd megváltani a világot az írásaimmal. A 12
éves fejemmel, persze hogy ezt gondoltam.
Azóta természetesen megváltoztak a dolgok. „változnak az idők, vele változok én is”.
Fejlődtem azt hiszem, de ez egyelőre nem változtat azon, hogy még
csak a 8.-at járom. Kicsit talán
benőtt a fejem lágya, már nem rajongok annyira a one direction-ért sem, és bár még szeretek írni, de ezt a történetet már nem. Most, hogy így olvasgattam az írásaimat
rájöttem, korán sem megy olyan jól ez az egész. És amúgy is? Havonta -néha
még ritkábban- egy rész, nem gondolnám jó teljesítménynek. Az egész is már
elment olyan irányba, amit nem akartam. A főhősünkből egy pszichopata lett,
akinek képzelgései vannak – erős cuccot szedhet- rinyál minden hülyeségért, bőg állandóan és még csodálkozik,
hogy utálják. Szóval ezt, egészet nem írtam meg úgy, ahogy kellet volna, hogy
bele tudjátok élni magatokat. „fiatalság, bolondság”
A lényeg csak annyi, hogy a barátaimmal
szeretném tölteni az utolsó évem, mindemellett tanulással –hogy ne legyek egy utolsó senki-aztán, amikor újra úgy érzem, készen állok erre, újra visszatérek a
bloggerinák világába. Vagy írok egy saját könyvet. Álmodik a nyomor.
Csókol
titeket egy aranyos kis városból:
Hope-
alias, Kitty
U.i: Legyetek rosszak drágáim, mert jónak lenni unalmas ;)
