Sziasztook!:)
Na szóval ma rávitt a lélek, hogy megírjak egy részt. Nem tudom mi lelt, hulla fáradt vagyok, de azért megírtam. Remélem örültök neki. Régóta szövögetem hogy bele viszek valami természetfeletit. Így ezt meg is valósítottam. Remélem tetszeni fog.:)
Jó olvasást.
Hope J. M.
A borús viharfelhők beterítettetek a kék eget. A szél vadul
csapdosta a gyenge tölgyfát, mint egy bábjátékos, mozgatta az ágakat. A
levegőbe eső illat szállt, a nyitott erkélyajtón át egyből hozzám csapódott.
Orcám már piros volt, az ajkaim kirepedeztek a vad huzat erejétől. A szobában a
dolgaim össze visszahevertek, mind a padlón, és a hatalmas falakon is
megtalálható volt egy-két papírdarab, szemét. A fehér ajtót a fuvallat ki-be
csapdosta, nem kételkedtem benne, ez hamarosan be fog szakadni. A függöny vadul
ringatózott ide-oda, néha kirepült az ablakon majd, mint egy táncos, vissza is
libbent. Felálltam a fehér lepedővel befedett ágyról, és az erkélyhez indultam.
Kisebb fajtaszédülés fogott el, kezemet a fejemhez kaptam, és az ágy végébe
kapaszkodtam másik kezemmel. Egy mély levegőt vettem, és az üvegajtókhoz
indultam. A szél vadul dobálta hajamat, nyitott számba fújta tincseimet, amik a
torkomba is akadtak. Kiszedtem őket onnan, és kiléptem a csempézett erkélyre.
Apró cseppek jelentek meg a vállamon, a pólóm hasonlított egy aranyos pöttyös
kis ruhára. Az égen egy villámló fénycsík jelent meg, és útját egy hatalmas
dörrenés kísérte. November végét jártuk, már lassan a hónak kéne esnie, de a
vihar most éppen jól képviselte kedvemet. Megfordultam, és a hideg kőről
beléptem újra a káoszos szobámba, ami úgy nézett ki, mintha egy hurrikán
csapott volna végig rajta. Becsuktam a terasz ajtaját, és a helyiség mintha
egyszeribe lecsendesült volna. Az üvegnek támasztottam hátamat, és újra
hallottam hogy egy dörgés csendül fel a szabadban. Ó te alattomos idő! Mélyen
beszívtam a levegőt, az eső illat még erősen érződött, és gúnyosan
elmosolyodtam. Azt hiszem, tavaly nyár óta az életem fenekestül felfordult.
Ahogy kötelezően el kellet jönnöm Londonba, ebbe a nagy házba, azóta hibát
hibára halmozok. Ahogy az idő telt, én egyre jobban változtam. És most nem arra
értem, hogy a cigaretta már általános dologgá vált a számnak, nem is, arra hogy
a kezemen lévő vágások meggyarapodtak, hanem arra hogy a lelkileg mennyire átlényegültem.
„Hope annyira megváltoztál”- ismétlik mostanában a
körülöttem lévők, de Harry hangja még tisztán él az emlékezetemben, ahogy egy
hete, ezt a fejemhez vágta. Remegés futott végig rajta, és nehezen sikerült
visszafogtam a sírást. „Egy szégyen vagy” „Jobb lenne, ha meghalnál” „Annyira
utállak” „Nem akarsz eltűnni?”. Mondta ezeket is mind nekem csak, azért mert
azt mondtam, mert véletlenül rányitottam mikor éppen Kendell Jennert próbálta
lefektetni. Persze ez után megmondtam neki, hogy van saját lakása, ne itt, ne
akkor tegye mikor én is, itt vagyok. Aztán azt mondta, ne szóljak bele az
életébe, és mindent a fejemhez vágott. Mondhatom fantasztikus. Talán igaza van
tényleg jobb, lenne, ha eltűnnék, egy időre. Mert miért ne? A telefonom hangos
zenélésbe kezdett a fehér szőnyegen pontosan mellettem, a kijelzőn Ádám neve
villogott. Elhúztam a piros gombot. Menj a francba te is! Hónapokon keresztül
vártam, vártam hogy felhívjon, egy egyszerű sms-t küldjön azzal „szia, élek” de
semmi. Ennyire se méltatott. Kezdetben még aggódtam, de aztán feladtam. Ha nem
kerestél eddig, most se kelljen már velem foglalkoznia. A telefont a falhoz
csaptam, te se hívjál, és senki többé. A torkomat egy gombóc marta, mégsem
tudtam sírni. Dallamos csengetés hallatszott fel. Feltápászkodtam, és a törött
telefon mellet lépdeltem el. A nyitott, kicsit kitört ajtó mellet futottam el,
és a lépcsőfokokat kettesével szedve rohantam le az ajtóhoz. Nem tudtam, miért
siettem, de valami vonzott, valami várt az ajtó túl oldalán. Szinte feltéptem a
bejárati ajtót és egy fiú várt a szürke pázsit közepén egy-két méterre tőlem, a
köves úttól, pár lépésre tőlem. Valami volt benne, valami nem hétköznapi. Kezem
magától cselekedett, és közelebb invitáltam magamhoz. Mélyen a szemembe nézett,
és úgy nézett rám, hogy azt hittem a gondolataimba olvas. Hosszú, kecses lábait
felemelte és felém lépdelt. Nem tudtam megmozdulni, megbénított. Szemei a
lelkemig hatoltak. „Mit teszel velem?”- suttogtam a levegőbe. Megállt pontosan
előttem.
-
Szia Hope! Beengedsz?- mondta mézes-mázas hangján.
-
Ki vagy te?
-
Mindent a maga idejében, kicsi lány. – rám kacsintott,
és arrébb lökött engem a vállával, hogy bemenjen. Nyeltem egy nagyot, bezártam
az ajtót és utána indultam. Kényelembe helyezte magát a kanapén és engem
nézett, szakadatlanul. Szememet végig vezettem rajta. Szőkésbarna haja kuszán
állt fején, arca sima volt, és szeme világítóan kék volt. Egy szürke pulcsi
volt rajta „Sport and fitness” felirattal. Kék nadrágja kiemelte hosszú lábait.
Lábaira egy egyszerű szürke cipőt húzott. Velem egyidős lehetett, vagy talán csak egy
évvel fiatalabb, azaz 17 éves. Helyes volt, de e mellet ijeszt is volt, nagyon.
-
Milyen gyönyörű a ház. Ez a bátyád bandájának közös
háza, nem? Milyen kedves, hogy megengedték, hogy itt legyél. Hallottam, volt
egy kis veszekedésed Harry-vel. Most biztos szomorú vagy. Meg dühös nagyon
dühös. Tanúsítja az összetört telefonod. Értem, hogy mérges vagy Ádámra, de
azért nem kellet, volna tönkretenni .- megrémített hogy ennyit tudott.
-
Ki vagy te, és honnan tudod ezeket?
-
Nyugi van Hope. Nem kell félned tőlem. - mosolyodott el
féloldalasan.
-
Utoljára kérdezem. Ki vagy te?- Hátratántorodtam. Egyre
messzebb mentem tőle. Messzebb és messzebb. Majd beleütköztem a tv melletti
falba.
-
Louis küldött. Azt mondta egyedül vagy, jöjjek ide
társaságként.
-
Hazudsz. Én ezt nem hiszem el - sziszegtem
-
Persze hogy hazudok. Felismered te a magad fajtákat.
-
Magam fajtákat… ?
-
Igen. A…- de már nem hallottam mit mondott. A lábam
megremegett, a kezem lecsúszott a falról, és összecsuklottam. A fejem a padlón
koppant. A tus fekete sötét magába rántott.
