13.rész "Próbáld ki és megtudod"

Hi Babies!

 Miújság van? Örültök hogy új részt hoztam? 

Tegnap megszállt az ihlet, és így megírtam nektek. Ahogy igértem hosszabb lett, bár nem sokkal de egy picivel igen. Haladok a normális rész hosszúság felé. Előfordulhat benne pár "csúnya" szó, aki nem szereti az ilyeneket ne olvassa el! Bár már az első osztályosok is így beszélnek, de azért gondoltam felhívom rá a figyelmeteket. Na szeretlek titeket manók!

Jó olvasást!

Hope Jennette Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Álmosan nyitottam ki szemeimet. Megdörzsöltem őket és megpróbáltam rájönni hol is vagyok. Sötét volt nagyon, éppen csak egy kis lámpa a szoba végében adott egy kis világítást. A por szaga keveredett a dohos levegővel, köhögni kezdtem ami szinte már fuldoklásba ment át.  Pár bútor volt a szobában, egy szekrény és kanapé, és pár rozoga szék. Hol is vagyok? Igyekeztem visszaemlékezni az elmúlt órák eseményeire. Kóma, férfi, fegyver, Louis. Louis! Hol van most? Meghalt? Óh ne már. Felálltam az ágyamból, ami fogalmam sincs, hogy került ide, és végignéztem magamon. Egy fekete szoknya volt rajtam,  fehér mélyen kivágott blúzzal, egy szakadt harisnyával, és fekete bőr csizmával. Igazi rossz kislányos kinézetem volt.  De vajon ki öltöztetet  át? Igyekeztem nem foglalkozni a tényel hogy valaki látott engem ruha nélkül, és egy ajtó után kezdtem kutatni. Végig tapogattam a falakat, majd valahol egy fém eszközt tapintottam meg. Reménykedtem benne, hogy egy kilincs akadt a kezembe. A remény hal meg utoljára nem?  Megvizsgáltam az alakját kezeimmel, és jól hittem, itt bizony egy ajtó terült el. Kifújtam a levegőmet, és óvatosan kezdtem lefelé húzni a kilincset. Nem nyílt ki. Ó bassza meg! Bevetettem a leghatékonyabb fegyveremet, ami persze nem volt igaz, és egy óriásit rúgtam az ajtóba. Ne már! Ez kicseszettül fájt! Leültem a fenekemre, és a lábujjaimat kezdtem szorongatni. A filmekben pedig ez be szokott válni! Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, meg se próbálom. Hirtelen nyílni kezdett a nagy erős számomra legyőzhetetlen fém ajtó. Titkon reménykedtem hogy ez az én rúgásom utó hatása, és pár perc múlva kiszakad az egész de mindannyian tudtuk hogy ez lehetetlen. Egy magas férfi lépett be a szobának mondható helyre.

- Nem mondták még, hogy más tulajdonát megrongálni bűn?-mély rekedtes hangja volt,ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen azt hittem volna Harry Styles beszél hozzám.

- Nem mondták még hogy az emberrablás bűn?- jót nevetetett bugyuta visszavágásomon.Semmi vicces nem volt benne de ő azért kuncogott rajta. Lehajolt elém mikor látta, hogy valószínűleg megzúzódott lábujjaim, szorongatom.

- Fáj?

- Próbáld ki és megtudod-, nem tudtam fékezni a gúnyt a hangomban, hiszen ez az ember mégiscsak elrabolt. Felállt és felhúzott magával engem is.

- Beszélned kell a főnökkel - elnevettem magam. Persze minden "vágyam" hogy a drága fővezérrel társalogjak.

- Beszél vele a franc! Ó nem is, majd a megzúzódott lábujjam megy reklamálni neki!- nem nagyon törődött nem akarássommal, ráfektetett vállára és kivitt az ajtón. - Rohadjál meg!- ordítottam neki, mire rácsapott a fenekemre erősen. Nem elég hogy a lábam, már a fenekem is sajgott. Már csak ez kellet.

"Jobb ha csöndbe maradsz" mondta a tudatalatti kis szörnyem és végül is igaza volt. Még mindig sötét volt, az orrom hegyéig sem láttam el, mik voltak ők vámpírok hogy láttak a sötétben. Bevitte egy végre villanykapcsolóval ellátott szobába,megjegyezném a sötétség után jó volt a fény, csak pár pillanatig kicsit vakító. Lerakott engem egy bőr székre, ami ritka szinten kényelmes volt, és kisétált az ajtón. Kihasználtam a lehetőséget és körbenéztem. Szembe velem egy íróasztal volt, amin egy fehér notebook hevert, e mögött pedig egy ajtó állt. Mögöttem egy kanapé, ami szintén bőrből készült. A falakon festmények voltak, és összeségében a szoba elég nyugtató hatással volt rám.  Összességében egész stílusos volt, nem igazán így képzeltem el. Vajon az én kis "szobám" is ilyen szép? Mondjuk, nem hiszem. A főnököknek mindig szebb a szobájuk, tűnődtem el magamban. Az íróasztal mögötti ajtó hirtelen kinyílt és egy magas 40 év körüli férfi jött be rajta.. Fekete öltöny viselt, fekete cipővel. Nyakkendője lazán lógott nyakán még megkötni se volt ideje. Barna haja fel volt zselézve, méregzöld szemei engem fürkésztek. Nem tűnt valami félelmetesnek. Éppen szólásra nyitottam száját mikor szavába vágtam.

- Megzúzódott a lábujjam, mert belerúgtam az ajtóba. Fizessen kártérítést!

- Miért rúgtál bele az ajtóba?- kérdezte nevetve

- Azt most nem lényeg. Megfogadtam hogy nem nyugszom amíg vagy ki nem fizet, vagy bocsánatot nem kér. Szóval?

- Bocsánatot kérek a helyett az istenséges ajtó miatt, amibe belerúgtál.

- Így már jobb. A lényegre térve hol van Louis?

- Nem tartozik rád

- Már miért ne tartozna rám? A bátyám. Akit mellesleg lelőtte az egyik embere, engem pedig elrabolt. Nem bírtak volna várni még egy napot? Akkor ébredtem fel a kómából, még magamnál se voltam mikor berontott a pasi és lelőtte őt. Adhattak volna még egy napot hogy összevesszek a bátyámmal, és utána kibéküljünk. Mert bár belelökném a jeges vízbe, de biztos vagyok benne hogy utána meg is menteném. Szóval most árulja el hogy hol van!- könyököltem az asztalára

- Drága, tőlem így senki nem követelőzhet - kezét felemelte ami nagyot csattant az arcomon. A fejem oldalra fordult és  fémes ízt éreztem a számban.Valószínüleg vér volt. Az arcom be vörösödött, sajgott, és hatalmas ujjai nyomat hagytak rajtam. A kezdeti bátorságomnak, itt vége is volt.

- Harry vidd innen őt!

12. rész "A fény"

Sziasztok!
Sajnálom a késést, nagyon. De egyszerűen nem volt időm írni, előző héten nagyon be voltam táblázva, volt hogy 11 óráig csak tanultam. Előző előti héten pedig nem értem rá. A részről annyit hogy szerintem ez lett az egyik leg pocsékabb rész, de ezt mindenki döntse el magának. A történet tiszta dráma, nem gondoljátok?
Elég rövid lett, így a következő reményeim szerint hosszabbra sikerül. Csak hogy el ne felejtsem! Tegnap már ezt kiraktam lehet valaki el is olvasta, de igazából az még csak kezdetleges változat volt,véletlenül megnyomtam a közzététel gombot.
Na nagyon szépen köszönöm a támogatást, jó olvasást a részhez!
Ölel titeket:
Hope Jennette Marlow
        

          *Hope Megan Tomlinson*

Bármerre mentem volna, csak ne keljen ezt néznem. Nem értem miért kínoznak ennyire. Mert nagyon bántó hogy nekem ezt újra és újra végig kell néznem.  Miért nem lehet egyszerűen felküldeni a mennybe, vagy le a pokolba? Lehet ez egy fajta büntetésem, amiért a saját életemnek vetettem véget.

Mikor már a fejem zsongott a folytonos sikoltozástól, sírástól, és ordibálástól, szó szerint éreztem, hogy falnak megyek, megjelent előttem a fény. Csalogató, hívogató volt, szinte magához láncolt. Melegség, biztonság áradt belőle és tudtam nekem most át, kell lépnem. Lassú, bizonytalan lépésekkel indultam el a nagy fehérség felé. Szinte előtte álltam, pár lépés választott volna el az átlépéstől, mikor megpillantottam egy alakot. Ott állt bent, kopott farmernadrágban, fehér cipőben, fejét pedig kapucnival takarta. Fehér fogai kivillantak miközben ajkát ferde mosolyra húzta. Emlékeztettet valakire, de sehogy sem tudtam beazonosítani kilétét. Közeledett felém és én is megindultam feléje. Kezét előre nyújtotta, ami mellkasomhoz ért. Ujjai bizsergést küldtek végig bőrömön, és érintésére ellazultam. Erőset lökött rajtam mire én hátra estem.  Kezem felhorzsolódott a beton kavicsos anyagától, és vér kezdett csörgedezni az apró sebekből. A fény hirtelen eltűnt, vele együtt  az ismeretlen alak is. Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy átlépjek. De vajon miért? Hátam lüktetett még az előbb ért hirtelen ütődéstől, fel is szisszentem néhányszor, ám időt se adtak, hogy magamhoz térjek, mikor zuhanni kezdtem. Csak úgy estem. Mondanám lebegésnek. Meg akartam kapaszkodni valamibe, de a nagy sötétségen kívül nem volt más a közelemben. Majd a hátam valami puhának csapódott, nem volt olyan kényelmes, de az előbbi beton és kiszámíthatatlan állapotom után jól esett valami gyengébb érintése hátam ellen. Hallottam egy halk szuszogást és egy gép egyenletes csipogását is. Hol vagyok? Nem bírtam mozgatni végtagjaim. Nem akarták teljesíteni parancsomat. A hátam mintha ágyon feküdnék egyenes volt és valami meleget és puhát érzetem magam körül. Megpróbálkozom máshogyan. Becsuktam szemem, s elképzeltem hogy saját testemben vagyok. Egy próbát megér. Először egyik szememet nyitottam résnyire, majd a másikkal is megpróbálkoztam. Egy kórházi szobában találtam magam, ha minden igaz, elég homályos volt a látásom az alvástól. Ó szóval sikerült. Az ablak felé fordítottam fejem,ami jobb oldalamon helyezkedett el pár méter távolságra . A nap pár pillanatra elvakított, viszont sűrű pislogással igyekeztem kitisztítani látásom. Majd számomra nem megszokott boldogság kerekedett fel rajtam. Örültem, hogy éltem. Boldog voltam, sőt szárnyaltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mivel ismeretlen volt környezet így fel mértem az átlagos korházi szobát. Fehér falak, kicsi szürke beütéssel, ami kicsi hangulatot adott a helynek az a kis virágcserép volt az ablak alatt.  Majd oldalra fordítottam fejemet és szemeim kidülledtek. Ó istenem! Ő mit keres itt? Hogy került egyáltalán Magyarországra? Éreztem, hogy a boldogságot valami más kezdi felváltani. Ha megérzésem nem csal, gyűlölet kezdett nőni bennem. Ha jól láttam még ő is aludt, fejét vállán pihentetve halkan szuszogott. Mivel ha az embert figyelik álmában akkor

normális estben felkel, így ő is   nyitogatni kezdte szemeit. Miután magához tért, rám pillantott. Észre vette hogy őt figyelem tehát ébren vagyok, és egy óvatos mosolyra húzta száját. Láthatóan megkönnyebbült. Éppen szólásra nyitotta száját, mikor is  kivágódott az ajtó. Egy fegyveres férfi rontott be, aki tetőtől talpig feketébe volt. Ijesztően nézett ki, de ami meglepő volt, nem takarta arcát. Meglepően helyes volt, nagyon hasonlított a bátyámra, akinek éppen halálfélelem suhant át arcán. Nem lehetett idősebb huszonöt évnél, barna haja volt, sötétbarna szemei, amik első látásra feketének tűntek. Jól is nézett volna ki, ha fegyverét, nem a bátyám felé tartaná. Az ijedségtől összerezzentem. Mi is történik pontosan? Oh várjunk csak egykicsit! Nemrég ébredtem a kómámból, és az vár hogy egy pasi, aki meglepően helyes, meg akarja ölni a testvérem? Bármennyire is utáltam őt, de jelen pillanatban az élete fontosabb volt. Ezt még ő sem érdemli. Az idő teljesen lelassult a szemembe. Az ember meghúzta a ravaszt mire én rémülten felkiáltottam. A golyó csiga lassúsággal,  repült és belefúródott Louis mellkasába. Ó csak ne a szívét találja el! Jöjjön már valaki az istenért! Riadtan sikítottam egyet és nyúltam volna utána. De megállítottak. Valaki lefogott hátulról és az ágyhoz kötözött. A kemény kötél felsértette a bőröm, de annyira ez nem foglalkoztatott. Louis éléte volt a legfontosabb. Kapálóztam, ütöttem, rugdostam,  mindent megpróbáltam csak hogy a bátyám közelébe férkőzzek. A férfi gonosz nevetésbe tört ki és egy hatalmas injekciót szúrt a vénámba. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt újra álomba zuhantam volna

11.rész "A sötétség"

*Hope Megan Tomlinson*

A nagymamám hosszasan magyarázott arról miért is kell vissza mennem, de bennem semmi nem maradt meg. A szemem előtt az a meggyötört zöld szempár lebegett, nehezemre esett visszafogni elveszett könnyeim. Mély nyomot hagyott bennem ez a jelent, ahogyan hatalmas eltökéltséggel vetem be magam a mély hullámzó Temze vizébe. Hirtelen recsegni kezdett a talaj lábam alatt,és kettényílt a föld .A mély sötétség magába szippantott, és csak zuhantan. Időm sem volt elbúcsúzni nagymamámtól. Térdemre estem,kövek fúródtak lábamba,de örültem hogy végre nem kell a bizonytalanságba repülnöm. Feltápászkodtam a földről, piszkosul fájt mindenem de ezt igyekeztem elnyomni míg rá nem jövök hol vagyok. Az orrom hegyéig sem láttam mindent felemésztett a korom sötétség, egyetlen biztos pontom a hátam mögött elhelyezkedő fal volt. Nem éreztem magam biztonságban. Eluralkodott rajtam a félelem de tudtam erősnek kell lennem. Csak a saját rémült egyenlőtlen légzésem hallottam, idegesen szorongatattam a kopott falat mögöttem. A távolból egy lány sikítása hallatszódott, majd dübörgő lábdobogás. Hatalmas fénycsóva világította meg a helyet hirtelen és rá pár másodpercre az ég hatalmasat dörrent. Egy lány futott be a sikátorba mint később kiderült,és utána egy ideges mély férfihang törte meg az eddig uralkodott csendet. A kinti lámpa kísérteties módón felkapcsolt így végre adott egy kis fényt a helynek. Egy férfi futott be a sikátorba, és idegesen ordibált és mint egy oroszlán mordult fel. A lányra pillantottan,pontosan szemben ücsörgött kék cipzáros pulóvert viselt hozzá egy csőszáru nadrágot fekete kopott Cornverse cipővel. Haját egy kontyba fogta és igyekezett minél kissebre húzni magát. Pofán csapott a felismerés,hiszen ez én voltam. A férfi bentebb támolygott és továbbra is szitkozódva kiabált. Dagadt ember volt hasát alig takarta a bő póló,és barna tüsis haja volt. Áradt belőle a piaszag. Amit meglátta a lent kucorgó lány gunyorosan elmosolyodott .Hatalmas lábaival felé indult és a kiskori énemnek esélye se volt menekülni. Felrángatta őt a földről, falhoz szorította és simogatni kezdte .Leszorítottam szemeim ó ez nem lehet. Az emlék amelyet mélyen eltemettem magamba de most újra felszínre került. A fülemben a vér őrülten dobogott de még ez se tudta elnyomni a rémült kiáltást ami a lányból szakadt ki. Nem nem nem akarom. Hangos zokogás és egy vadul eldübörgő láb. Fél szemmel kukucskáltam és a lány meztelenül,szakadt ruháit szorongatva sírt. És mintha visszajátszásra lenne állítva úgy pörgött le előttem újra és újra az emlék. Lábaim földbe gyökereztek mozdulni sem bírtam csak üresen meredt magam elé. Az esemény amelyet újra át kellet élnem,az egyetlen óvatlan pillanat amely megkeserítette a 12. életévemet.

*Louis William Tomlinson*

Könnyekkel telt meg a szemem. Annyira rossz volt őt így látni. Keze be volt kötözve és kis fehér csövek lógtak ki belőle. El sem hiszem hogy ezt tette magával. Megérte ide jönnöm...nem hagyhattam magára mikor kómában fekszik. Istenem , csak add hogy ne legyen semmi baja. Óvatosan cirógattam ujjaimmal tenyerét miközben halkan beszéltem hozzá. Elmondtam neki mennyire sajnálom az elmúlt éveket,és elmeséltem neki hogy a barátja Adam hívott fel engem és én gyorsan repülőre szálltam és rohantam hozzá. Nem lehetek elégé hálás ennek a fiúnak, megmentette a húgom életét, és persze fel is hívott hogy értesítsen Hope korházba került. Már pár napja hogy ide jöttem. Nem akartam hogy a sajtó tudjon bármit is a balestről ezért igyekeztem nem kimozdulni. Nem sok ember csak anyáék és a fiúk tudnak erről .Nem akarom hogy bárki más is tudja. Éppen elég hogy miattam fekszik itt nem akarom még a fejére hozni az egész világot. Komában van,és nem akarom az újságokban azt olvasni hogy "Louis Tomlinson húga korházban van" ó már látom magam előtt a címlapot. Viszont sajnos nem is biztos hogy felébred...NEM! Fel fog ébredni nem hagyom hogy meghaljon. Újabb könnyek tolultak a szemembe és igyekeztem kipislogni őket. Megfogadtam hogy nem sírok mellette ,majd talán ha elmozdulok mellőle. Olyan nyugodtan alszik. Öröm nézni arcát,vonásai ellazultak és csak halk szuszogását lehet hallani. Ő bizony az én húgom. A hatalmas problémákkal küzdő gyönyörű húgom.

Sziasztok!

Na babák megérkeztem az új részzel 

és őszintén remélem tetszik nektek!

Sajnálom a késést de egyszerűen időm nem volt:/

Tegnap is 5 órát aludtam este hulla fáradt voltam:(

De mindegy szeretném ha komiznátok hiszen én ezt értetek csinálom,

és most különösen jól esnének a szavaitok.

Elég depiben vagyok de nem akarok neketek panaszkodni.

Sietek a következővel,és remélem ez is tetszik nektek:D

Jó olvasást!

  

Ölel titeket:

Hope Jennette Marlow