16.rész "Könnyű volt őt okolni mindenért"

Hi sweeties!

Megigértem hogy ezen a héten hozok nektek részt, és igaz hogy utolsó  napon, de sikerült. Már egy ideje, fél készen rajta volt a gépen, de csak ma jutottam el odaíg hogy befejezzem. A részről csak annyit hogy  nem lett valami jó, nem sikerült beleélnem magam Hope érzéseibe, tetteibe.

A következő részt megpróbálom jövőhéten  megírni . A elkövetkezendő hét elég zűrös lesz nekem, 30-án lesz a szülinapom, úgyhogy elég sűrgés forgás lesz,  a csütörtök, és a hétvége is. De ennyi épp elég rólam. Míg nem volt rész, annyira nagy örömmel töltött el hogy egyre jobban gyűlünk, 2 új olvasót is köszönthetek itt. Köszönöm a támogatást, amik min pipák, mind komik formájában kapok tőletek. Csodásak vagytok, és annyira fel tudjátok dobni a napom. Köszöntöm az új feliratkozókat, és jó olvasást a részhez :)

Hope .J. M.

A kínos csend, ami körülöttem uralkodott teljesen felemésztett.  Egyedül ültem a folyosón, és vártam. Vártam a csodára, vártam hogy jöjjön egy biztató hír, vártam hogy történjem bármi, akármi. Azt mondták, azonnal ki kell műteni testéből a golyót, meg kell nézni el talált e valami létfontosságú szervet, talán ereit, vagy csontjait. Reménykedtem benne, hogy egyik sem.  Az ajtó kinyílt, és egy fiatal nővér lépett ki rajta. Kezében egy műanya tálka, miben a véres golyó pihent. Az ott az ő vére rajta. Gyomrom összerándult, és kétségtelenül megint sírás fojtogatott, eddig sikerült visszatartanom, de azt hiszem, ha ez tovább folytatódik, nem fogom bírni.  A nővér elsietett, tudta hogy oda akartam volna menni hozzá, és ezért is szaporázta meg lépteit.  Ha ez még nagyon sokáig fog tartani, nem fogom bírni, elájulok. Így is a fejem zsongott már, nem ettem még ma semmit, és pár pillanatra a látásom is homályos lett. Tudtam, hogy ennem kell, de valahogy nem ment elmenni innen.  Egy hatalmas tenyér érintette vállamat, tudtam ki az, de még mindig nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ő is tehet erről az egészről. A kezembe nyomott egy szendvicset, egy pohár teával, és leült mellém. Utáltam hogy tudta, nem ettem ma semmit, és utáltam, amiért hozott nekem kaját, utáltam őt mindenért. Kinyitottam a háromszög alakú kis műanyag dobozt, és majszolni kezdtem. Éhes voltam nem is kérdés, és ő boldogan nézte, ahogy eszem.  A műtő ajtaja kinyílt és egy orvos jött ki rajta. Egyből eldobtam a sonkás kenyeret, és oda futottam.

- Hogy van?

- Maga Mr. Tomlinson legközelebbi hozzátartozója?

- A testvére vagyok, Hope.

- Ez esetben, ki operáltuk belőle a golyót, szerencsére nem fertőződött el. De a ponton ahol eltalálták, levegő jutott be a mellhártya lemezei közé, és a tüdőt tartó vákuum megszűnt, és részlegesen összeesett. Különböző mértékben károsodhat a légzése, az oxigénellátása, romolhat a szíve koszorúsereinek keringése, heveny keringési és légzési elégtelenség alakulhat ki nála. Egyszóval légmelle van, ami a röntgenen nagyon is látható- mutatott felém egy képet, Louis mellkasáról, az egyik tüdeje kicsi volt, míg a másik teljesen normális méretű,

- És mit lehet ilyenkor tenni?- hangom remegett, és kétségbeesetten vártam a választ.

- Legegyszerűbb egy leghatásosabb számára a drenázs. A középső hónalj-vonalban, az 5-6. bordaközben vagy a kulcscsont alatt a második bordaközben helyi érzéstelenítés után kis bőrmetszést ejtettünk, majd trokáron (hegyes fémcsövön) át megfelelő átmérőjű, oldalnyílásokkal ellátott furulya-drént vezettünk a mellkasába. A drénen keresztül egy-két napig -0, 1-0, 2 atmoszféranyomással szívjuk, amíg az áteresztés (levegőürülés) meg nem szűnik, és a tüdő nem tágul ki, majd a csövet eltávolítjuk.

- Szóval pár nap és rendbe jön?

- Igen, de miután kiengedtük 1-2 hétig pihennie, kell.

- Köszönöm – mosolyogtam megkönnyebbülten pár nap óta először

- Ugyan ez a munkám- mondta és elsietett mellettem

- Na mit mondott?- lépett mellém Harry. Persze majd pont neki fogom kiönteni a lelkemet.

- Semmi közöd hozzá – mormogtam fogcsikorgatva.

- De van. Louis a legjobb barátom, és történetesen én segítettem nektek kijutni onnan, hogy ne legyen komolyabb baja – emelte fel hangját

- Most hálásnak kéne lennem, azért mert segítettél kiszökni? Alapból ti raboltatok el minket, az istenért. Semmi jogotok nem volt hozzá, ez volt a minimum, hogy kiengedtél minket. Miattad fekszik most is ott. – a düh fortyogott bennem, és én is elég hangosan kiabáltam rá.

- Szóval miattam? Ki volt az, aki elhagyta a családját? Ki volt az, aki felvágta ereit? Ki volt az, aki miatt Louis idejött?- kezemet felemeltem és arcon csaptam őt. Nem készülve fel erre, oldalra fordult feje, és ujjaim is megjelölték arcát.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem én lőttem le őt, és még nem is én raboltam el őt. Az hogy idejött nem az én hibám, nem is kértem rá! – a könnyek, amik ezúttal kibuggyantak szememből, düh, és szomorúság, töltötte meg. – Egyáltalán minek kellett minket feleslegesen ki tenni veszélynek? Miért raboltatok el minket? Miért pont én és Louis? Olyan sok miért van. A legjobb barátodról van szó. Gyűlöllek Harry- mondtam-Gyűlöllek azért, amit velem  tettél- suttogtam és a könnyeim egyenesen a kézfejére estek- és gyűlöllek azért is, amit vele tettél- könnyű volt őt okolni mindenért. Túl könnyű.

- Ne mondj ilyet! Magadat és Louis keverted azzal bajba, hogy ide jöttél, kicsi Hope. Miért pont Magyarország? Ha nem jössz ide, nem találkozol Ádámmal, akkor minden rendbe lenne. Ez az egész Ádám miatt van.

- Tessék?- töröltem meg orromat kézfejemmel.  Azt hiszem kezdtem elveszteni a fonalat, teljesen elvesztem.

- Hallottad. Ádám miatt kerültettek ebbe a helyzetbe. Gyere!- húzta meg a kezem és bevezettet egy teljesen üres korterembe. Elég szép jelenetet, rendeztünk a folyosón. -

Mikor idejöttél, Ádámmal találkoztál, és ő fogadott be igaz? – nem válaszoltam csak bólintottam – Ádámnak zűrös múltja volt. Londonban élt, a rosszfiú korszakát élte mikor csatlakozott hozzánk. Önszántából lépett be, senki nem kényszeríttette. Tudta hogy mire vállalkozik. Egy fél éve lehetett, mikor úgy döntött kilép. Ilyet nálunk nem tehetett, nem is akarták elengedni. Véletlenül vagy direkt nem tudom, meglőtte a főnököt, és elfutott, elszökött, ha úgy tetszik.  Bosszút esküdtek ellene. Megtudtuk, hogy ide jött, és felpakoltunk és utána jöttünk. Nem találtuk meg őt, és itt jöttél képbe te. Elraboltunk, mert tudtuk, hogy te el tudtad volna mondani, hol van ő. De mivel Louis ezt nem engedte volna, valamit tennünk kellet. Ez az egész olyan elcseszett.- fejezte be. Szemeim kidülledtek, és lassan dolgoztam fel magamban azt a sok információt, amit kaptam. Beletúrtam hajamba, és fel alá kezdtem járkálni.

- Ezt nem hiszem el. Szóval az egész csak róla szólt?

- Mondhatjuk ezt is. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe, darling.- nem tudtam miért, de késztetést éreztem, arra hogy megöleljem. Ő nem tehetett róla. Vagy mégis, de most nem érdekelt. Egyszerűen megöleltem és hagytam, hogy megnyugtasson. Még akkor is ha pár nap múlva, újra utálni fogom. Arcomat mellkasába fúrtam, és mélyen beszívtam illatát.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom rád.

- Tudom, Hope. Gyere, nézzük meg a bátyádat.- és itt véget ért az idill pillanat, és ez pont így volt jól.

15. rész "Louis haldoklik"

Sziasztok lányok!:)

Boldog új évet kivánok nektek utólag is, és remélem velem fogtok tartani továbbra is. Gondolom észrevehettétek, hogy új desing került fel a blogra, mikor én megláttam engem szó szerint elvarázsolt, remélem nektek is tetszik, egy nagyon tehetséges lány, NightlyGirl  készítette, oldalt megtaláljátok a blogot is. Köszönöm a  sok támogatást, és a komijaitokat, és örömmel vettem észre hogy egyre jobban gyűlünk. Köszöntöm az új olvasókat itt!:) Jó olvasást a részhez!:)

Puszi:

Hope J. M.

Fejem még a mellkasán pihent és hallgattam nehézkes lélegzetét. A könnyeim továbbra is az arcomon csorogtak lefelé. Kezeim a takaróját markolászták, nem halhat meg. Ő nem. Még meg kell vívnunk a saját kis harcunkat. Veszekedjen velem, ordítson rám, vágja a fejemhez minden sértést, nézzen engem szellemnek, lásson át rajtam, csak ne haljon meg! Ne ma, ráér a halállal, szinte még előtte az egész élet. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de mégis annyira nem ment, tehetetlen voltam. Az ajtó be van zára, ő haldoklik, nincs egyetlen egy menekülő út sem. Másrészről pedig, féltem őt itt hagyni. Ki tudja, mi lenne vele, míg én keresek egy embert, aki el tudja látni őt. Ha van itt egyáltalán ilyen ember, persze. Mégis tennem kellet valamit, nem szabad hagynom, hogy szenvedés között, egy raktárhelyiségben lehelje ki életét, meghalnia se szabadna. Óh istenem segíts! Kételyek között felálltam, és elléptem mellőle.  Légy már erős az istenért, Hope! Remegő végtagokkal, elsántikáltam Rebekához, aki nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

      - Segítened kell-, suttogtam, és ő nem tett mást csak bólintott, és várta hogy elmagyarázzam mit is kéne, tennie.  

Nem mondtam sokat, mindössze amit tudnia kell. Az a fiú haldoklik, és nekünk, szereznünk kellene egy orvost, vagy végleg meg kell szöknünk innen.  A második variáció csábítóbb volt, de most mindenek felett az élete volt fontosabb. A bejárathoz rohantunk, mondván, ha dübörgünk valakinek biztos az idegeire fogunk menni. Fél óra értelmetlen kopogtatása után valaki végre meghallott minket és kinyitotta az ajtót, de aki ott volt, az nem épp kedves barátom volt. Kopasz fej, hatalmas sör has, ki is lehetne más? Számba keserű íz költözött, óh ő mit keress itt? Ide minden nemzetiségű gengszter/ember csatlakozik? Magyarországon vagyunk azért mégis, elég kicsi egy ország, hogy kerülnek ide, Londoni meg Doncasteri emberek? Ő is észrevett engem, és gunyoros mosolyra húzta ajkait. Tudta ki vagyok, hogy ne tudta volna? Megerőszakolt engem, erre azért csak emlékszik, milyen könnyű volt neki tönkretenni egy tizenéves gyerek életét. Kisebb trauma volt, hogy ő is itt volt, de igyekeztem elterelni erről figyelmem, Louis volt a fontosabb, nem az én idióta gyerekkorom. Rebeka vadul magyarázta neki, mi is a helyzet, de csak engem figyelt. Fürkészett szemeivel, próbálta felmérni reakcióm.

-         Figyeljen már ide, az a fiú ott haldoklik, híjon ide egy orvost az istenért!- csattant fel Rebeka, és megrángattak a kezét.

-         És? Egy tússzal kevesebb- kezdett el röhögni, mi meg egyre jobban kezdtünk bedühödni.

-         Na ide figyelj te szánalmas nyomorék, haldoklik, és ha nem teszel valamit, én magam foglak megölni- ordítottam a képébe. Azt még ne tudtam, hogy ölném meg, de biztos kitalálnám. Megragadta felkarom és erősen szorítani kezdte, láthatóan nem tetszett neki, ahogy beolvastam. Felszisszentem, a vér nem jutott a kezeimbe, azon kívül, hogy nagyon fájt, ahogy keze hozzám ért.

-         Ne mi van kislány? Már nem vagy olyan erős?- rugdosni kezdtem, és Rebeka is le akarta szedni rólam ezt a férfit.  Ordibáltam, kiabáltam, de gondoltam hogy senki nem hall meg minket. Miért is hallana? Egyre kevésbé éreztem kezeim, elszorította vért, de ekkor kinyílt az ajtó. És belépett ő, magas alakja a gyér világításban is jól látható árnyékot vetett, erős vállai, izmos karja, és gyönyörű göndör haja.  Smaragdzöld szemei világítottak, ahogy felém, fordította tekintetét. Kérdő volt az arca, a férfit leválasztotta rólam, és vallatni kezdte. Fellélegeztem mikor már biztonságban voltam, most az egyszer örültem érkezésének.

-         Mit csinálsz itt, Sam?

-         Ez a két kis csaj, dörömbölt az ajtón, bunkón beszélt velem ő- mutatott rám-  én meg gondoltam kicsit móresre tanítom.

-         Te inkább ne gondoljál semmit- ordított az arcába Harry - tudod, hogy ezt a két lányt nem bánthatod, meg van tiltva. Értékes információik vannak.  Hagyd őket békén.- látszott hogy mérges volt erei kidűlledetek a nyakán, és úgy szorította a férfit, mint az előbb engem, Sam. –Most pedig menj, örülj, ha nem mondok semmit erről a főnöknek.- engedte el, és lökte őt ki az ajtón. Látszott hogy Harry felsőbb rendű volt nála, vagy pusztán hamarabb került ebbe a csapatba nem tudom, de látszott hogy Sam megijedt tőle. A férfi elment,én és Rebeka na meg a göndör hajú fiú maradt. Idelépett hozzám és egyenesen a szemembe nézett.

-         Mit akartok?

-         Louis haldoklik- mutattam az ágyon fekvő fiúra. Harry elfehéredett, gyorsan szedte a levegőt, és láttam rajta, nem épp erre számított.

14. Rész " Ha meghalnék.."

Sziasztook!:)

Először is, boldog karácsonyt kivánok mindenkinek, másodszor nagyon sajnálom a késést. Nem volt időm írni, és hogy őszinte legyek kedvem se. Elkezdődött a szünet, remélem kellően kipihenitek magatok ti is. Jó olvasást a részhez!:)

Csók:

Hope Jennette  Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Egy pillanatra megdermedtem. Harry mint Harry Styles? Ez nem lehet.. Ez csak egy furcsa véletlen. Nem a bátyám legjobb barátja rabolt el minket. Nem! Nem lehet ő nem és nem! Szememből könny csordult ki, és én még szerelmes voltam belé. Kinyílt az ajtó, és tényleg ő volt ott. Harry Styles a One Direction egyik tagja, Louis legjobb barátja, a fiú akinek Londonba ütköztem neki. Göndör haj,  smaragdzöld szemek, ki is lehetne más? Éppen egy cifra beszólást tettem volna neki, mikor a főnök, aki egyébként felpofozott de ez mellékes, újra ráparancsolt a magas fiúra hogy vigyen ki innen. Bár kicsit csúnyábban mondta de az mellékes. Mire észbe kaptam már Harry vállán voltam,  és a kedves kis szobácskámhoz tartottunk. Szobámhoz? Zárkámhoz, raktáromhoz, bárminek nevezhetném csak éppen szobának nem. Inkább nem szólaltam meg, pedig a fejéhez vágtam volna mindent, felpofoztam volna, de tudtam és jártam volna csak rosszul. Undorodtam tőle, a tetteitől, kinézetétől, és az iránta érzett szerelmem miatt is. Szerelem első látásra mi? Beleszerettem a jaj de sármos görög isten kinézetébe, de azt nem vettem észre mi lapul e mögött a külső mögött. Olyan belső tulajdonságok, amik inkább elrettentenek tőle. Nem is gondolkodtam ezen tovább. Egyszerűen nem érte meg hogy az időmet erre pazaroljam. Egy üres folyosón haladtunk végig, nem volt itt más csak falak. Falak, amelyek üres, fehér színű festékkel voltak beszínezve, falak, amelyek körülvettek engem. Végre a kemény vasajtóhoz, ami sikeresen megcsonkított engem. A göndör hajú fiú lenyomta kilincset, és bedobott engem a szobába. Az se érdekelte hogy a fejem a földön csattant, az se hogy talán agyrázkódásom lehet, nem érdekelte, hiszen majdnem megölte a legjobb barátját, nem? Mondjuk nem ő, lőtte le, de ez teljesen mindegy.  Egy bandában, csoportban, fogalmam sincs, miben vannak együtt, de ismeri azt a fiút, aki lelőtte Louis-t . Ez a munkája. Miután fejem már kevésbé fájt, látásom kitisztult, körbenéztem. Nagyon szemet szúrt nekem hogy két új "lakótársam" érkezett. A sarokba egy lány, egy ágyon pedig egy fiú pihent. Fogalmam sincs ők, hogy kerültek ide. Semmit nem lehetett kivenni róluk a sötétben, ezért bizonytalan lépésekkel indultam el a lány felé. A sarokban volt, ülve aludhatott, idegesítően csöndes volt ő is, és minden. Kezemet újra végig húztam a falon ahol most valami műanyagot tapintottam meg. Rányomtam, és világosság töltötte be a szobát. Magamba örömtáncot jártam, nyugtalan lettem már a sötéttől szó hallatán is. Ez nem olyan félelem volt, mint a gyerekek nagy része érzi, ez igazi rettegés volt. Egy olyan helyen voltam ahol bármelyik pillanatban rám törhetik az ajtót, és egy gyilkos hajlamú ember simán megölhet fegyverrel, vagy akár egy késsél is. Lenéztem magam elé. A lány, akiről azt hittem alszik szemeivel engem fürkészett. Csokoládé barna szemeivel engem fürkészett. Végig néztem rajta. Hasonló ruhák voltak, rajta mint rajtam, fekete bakkancs, szakadt harisnya, ám viszont rajta sötét blúz volt. Szőke haja be volt fonva, és kijelenthetem szebb volt, mint én. Nem szóltunk egymáshoz, csendesen vizslattuk egymást. Majd meg törtem a kínos csöndet.

- Ki vagy te?

- Rebeka….Szabó Rebeka. - mondta némi bizonytalansággal.

- Ugye nem állsz semmilyen kapcsolatban Szabó Ádámmal?- feltettem ezt, kérdést mielőtt átgondolhattam volna. Hasonlítottak a vonásai Ádáméra, és a nevük is hasonlított, bár biztos sok Szabó vezetéknevű ember él a városba.

- De, ő a bátyám- állam a padlót súroltam azt hiszem. Ő is „ismeri” Ádámot, én is, és mind ketten itt kuporgunk bezárva, elrabolva. –Miért kérdezted?

- Én is ismerem őt, barátok vagyunk-, láttam hogy leesett neki a helyzet miszerint, ehhez az egészhez Ádámhoz van köze- Egyébként én Hope vagyok, Hope Megan Tomlinson. - ekkor mocorgást hallottunk, a fiú felébredt, és nyöszörgés hagyta el a száját- Ki ő?

- Nem tudom. Előtted hozták be ide. – sóhajtott

- Megnézem. Érdekel ki ő. - a lábam remegett, ahogy egyre jobban közeledtem felé. Szemem kikerekedett mikor felismertem őt. Feje izzadt volt, látszott rajta hogy hatalmas fájdalmai lehettek. Nyakig be volt takarózva, és mikor kezemet a homlokához nyomtam, forró volt, valószínűleg lázas lehetett. Lehajoltam, és karjaimba zártam őt. Annyira hiányzott már.

- Hope, Hope ugye jól vagy?- dadogta

- Igen de shhh, ne beszélj! Rosszul vagy, aludj!- parancsoltam rá

- Hope, én nagyon sajnálok mindent- hangja egészen halk volt - sajnálom hogy rossz testvér voltam, és.. és ha meghalnék- a szemből könny csordult ki

- Ne mond ezt Louis, nem fogsz meghalni. Kiszabadulunk és elviszlek orvoshoz ....

csak kérlek, tarts ki!

- Ha meghalnék, kérlek, bocsáss meg anyáéknak is, hidd el ők is, nagyon szeretnek. – és párat pislogott, lecsukta szemeit, lehet hogy örökre. Szemeimből könny pataként kezdett folyni és még mindig szorosan tartottam őt.

13.rész "Próbáld ki és megtudod"

Hi Babies!

 Miújság van? Örültök hogy új részt hoztam? 

Tegnap megszállt az ihlet, és így megírtam nektek. Ahogy igértem hosszabb lett, bár nem sokkal de egy picivel igen. Haladok a normális rész hosszúság felé. Előfordulhat benne pár "csúnya" szó, aki nem szereti az ilyeneket ne olvassa el! Bár már az első osztályosok is így beszélnek, de azért gondoltam felhívom rá a figyelmeteket. Na szeretlek titeket manók!

Jó olvasást!

Hope Jennette Marlow

*Hope Megan Tomlinson*

Álmosan nyitottam ki szemeimet. Megdörzsöltem őket és megpróbáltam rájönni hol is vagyok. Sötét volt nagyon, éppen csak egy kis lámpa a szoba végében adott egy kis világítást. A por szaga keveredett a dohos levegővel, köhögni kezdtem ami szinte már fuldoklásba ment át.  Pár bútor volt a szobában, egy szekrény és kanapé, és pár rozoga szék. Hol is vagyok? Igyekeztem visszaemlékezni az elmúlt órák eseményeire. Kóma, férfi, fegyver, Louis. Louis! Hol van most? Meghalt? Óh ne már. Felálltam az ágyamból, ami fogalmam sincs, hogy került ide, és végignéztem magamon. Egy fekete szoknya volt rajtam,  fehér mélyen kivágott blúzzal, egy szakadt harisnyával, és fekete bőr csizmával. Igazi rossz kislányos kinézetem volt.  De vajon ki öltöztetet  át? Igyekeztem nem foglalkozni a tényel hogy valaki látott engem ruha nélkül, és egy ajtó után kezdtem kutatni. Végig tapogattam a falakat, majd valahol egy fém eszközt tapintottam meg. Reménykedtem benne, hogy egy kilincs akadt a kezembe. A remény hal meg utoljára nem?  Megvizsgáltam az alakját kezeimmel, és jól hittem, itt bizony egy ajtó terült el. Kifújtam a levegőmet, és óvatosan kezdtem lefelé húzni a kilincset. Nem nyílt ki. Ó bassza meg! Bevetettem a leghatékonyabb fegyveremet, ami persze nem volt igaz, és egy óriásit rúgtam az ajtóba. Ne már! Ez kicseszettül fájt! Leültem a fenekemre, és a lábujjaimat kezdtem szorongatni. A filmekben pedig ez be szokott válni! Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj, meg se próbálom. Hirtelen nyílni kezdett a nagy erős számomra legyőzhetetlen fém ajtó. Titkon reménykedtem hogy ez az én rúgásom utó hatása, és pár perc múlva kiszakad az egész de mindannyian tudtuk hogy ez lehetetlen. Egy magas férfi lépett be a szobának mondható helyre.

- Nem mondták még, hogy más tulajdonát megrongálni bűn?-mély rekedtes hangja volt,ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen azt hittem volna Harry Styles beszél hozzám.

- Nem mondták még hogy az emberrablás bűn?- jót nevetetett bugyuta visszavágásomon.Semmi vicces nem volt benne de ő azért kuncogott rajta. Lehajolt elém mikor látta, hogy valószínűleg megzúzódott lábujjaim, szorongatom.

- Fáj?

- Próbáld ki és megtudod-, nem tudtam fékezni a gúnyt a hangomban, hiszen ez az ember mégiscsak elrabolt. Felállt és felhúzott magával engem is.

- Beszélned kell a főnökkel - elnevettem magam. Persze minden "vágyam" hogy a drága fővezérrel társalogjak.

- Beszél vele a franc! Ó nem is, majd a megzúzódott lábujjam megy reklamálni neki!- nem nagyon törődött nem akarássommal, ráfektetett vállára és kivitt az ajtón. - Rohadjál meg!- ordítottam neki, mire rácsapott a fenekemre erősen. Nem elég hogy a lábam, már a fenekem is sajgott. Már csak ez kellet.

"Jobb ha csöndbe maradsz" mondta a tudatalatti kis szörnyem és végül is igaza volt. Még mindig sötét volt, az orrom hegyéig sem láttam el, mik voltak ők vámpírok hogy láttak a sötétben. Bevitte egy végre villanykapcsolóval ellátott szobába,megjegyezném a sötétség után jó volt a fény, csak pár pillanatig kicsit vakító. Lerakott engem egy bőr székre, ami ritka szinten kényelmes volt, és kisétált az ajtón. Kihasználtam a lehetőséget és körbenéztem. Szembe velem egy íróasztal volt, amin egy fehér notebook hevert, e mögött pedig egy ajtó állt. Mögöttem egy kanapé, ami szintén bőrből készült. A falakon festmények voltak, és összeségében a szoba elég nyugtató hatással volt rám.  Összességében egész stílusos volt, nem igazán így képzeltem el. Vajon az én kis "szobám" is ilyen szép? Mondjuk, nem hiszem. A főnököknek mindig szebb a szobájuk, tűnődtem el magamban. Az íróasztal mögötti ajtó hirtelen kinyílt és egy magas 40 év körüli férfi jött be rajta.. Fekete öltöny viselt, fekete cipővel. Nyakkendője lazán lógott nyakán még megkötni se volt ideje. Barna haja fel volt zselézve, méregzöld szemei engem fürkésztek. Nem tűnt valami félelmetesnek. Éppen szólásra nyitottam száját mikor szavába vágtam.

- Megzúzódott a lábujjam, mert belerúgtam az ajtóba. Fizessen kártérítést!

- Miért rúgtál bele az ajtóba?- kérdezte nevetve

- Azt most nem lényeg. Megfogadtam hogy nem nyugszom amíg vagy ki nem fizet, vagy bocsánatot nem kér. Szóval?

- Bocsánatot kérek a helyett az istenséges ajtó miatt, amibe belerúgtál.

- Így már jobb. A lényegre térve hol van Louis?

- Nem tartozik rád

- Már miért ne tartozna rám? A bátyám. Akit mellesleg lelőtte az egyik embere, engem pedig elrabolt. Nem bírtak volna várni még egy napot? Akkor ébredtem fel a kómából, még magamnál se voltam mikor berontott a pasi és lelőtte őt. Adhattak volna még egy napot hogy összevesszek a bátyámmal, és utána kibéküljünk. Mert bár belelökném a jeges vízbe, de biztos vagyok benne hogy utána meg is menteném. Szóval most árulja el hogy hol van!- könyököltem az asztalára

- Drága, tőlem így senki nem követelőzhet - kezét felemelte ami nagyot csattant az arcomon. A fejem oldalra fordult és  fémes ízt éreztem a számban.Valószínüleg vér volt. Az arcom be vörösödött, sajgott, és hatalmas ujjai nyomat hagytak rajtam. A kezdeti bátorságomnak, itt vége is volt.

- Harry vidd innen őt!

12. rész "A fény"

Sziasztok!
Sajnálom a késést, nagyon. De egyszerűen nem volt időm írni, előző héten nagyon be voltam táblázva, volt hogy 11 óráig csak tanultam. Előző előti héten pedig nem értem rá. A részről annyit hogy szerintem ez lett az egyik leg pocsékabb rész, de ezt mindenki döntse el magának. A történet tiszta dráma, nem gondoljátok?
Elég rövid lett, így a következő reményeim szerint hosszabbra sikerül. Csak hogy el ne felejtsem! Tegnap már ezt kiraktam lehet valaki el is olvasta, de igazából az még csak kezdetleges változat volt,véletlenül megnyomtam a közzététel gombot.
Na nagyon szépen köszönöm a támogatást, jó olvasást a részhez!
Ölel titeket:
Hope Jennette Marlow
        

          *Hope Megan Tomlinson*

Bármerre mentem volna, csak ne keljen ezt néznem. Nem értem miért kínoznak ennyire. Mert nagyon bántó hogy nekem ezt újra és újra végig kell néznem.  Miért nem lehet egyszerűen felküldeni a mennybe, vagy le a pokolba? Lehet ez egy fajta büntetésem, amiért a saját életemnek vetettem véget.

Mikor már a fejem zsongott a folytonos sikoltozástól, sírástól, és ordibálástól, szó szerint éreztem, hogy falnak megyek, megjelent előttem a fény. Csalogató, hívogató volt, szinte magához láncolt. Melegség, biztonság áradt belőle és tudtam nekem most át, kell lépnem. Lassú, bizonytalan lépésekkel indultam el a nagy fehérség felé. Szinte előtte álltam, pár lépés választott volna el az átlépéstől, mikor megpillantottam egy alakot. Ott állt bent, kopott farmernadrágban, fehér cipőben, fejét pedig kapucnival takarta. Fehér fogai kivillantak miközben ajkát ferde mosolyra húzta. Emlékeztettet valakire, de sehogy sem tudtam beazonosítani kilétét. Közeledett felém és én is megindultam feléje. Kezét előre nyújtotta, ami mellkasomhoz ért. Ujjai bizsergést küldtek végig bőrömön, és érintésére ellazultam. Erőset lökött rajtam mire én hátra estem.  Kezem felhorzsolódott a beton kavicsos anyagától, és vér kezdett csörgedezni az apró sebekből. A fény hirtelen eltűnt, vele együtt  az ismeretlen alak is. Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy átlépjek. De vajon miért? Hátam lüktetett még az előbb ért hirtelen ütődéstől, fel is szisszentem néhányszor, ám időt se adtak, hogy magamhoz térjek, mikor zuhanni kezdtem. Csak úgy estem. Mondanám lebegésnek. Meg akartam kapaszkodni valamibe, de a nagy sötétségen kívül nem volt más a közelemben. Majd a hátam valami puhának csapódott, nem volt olyan kényelmes, de az előbbi beton és kiszámíthatatlan állapotom után jól esett valami gyengébb érintése hátam ellen. Hallottam egy halk szuszogást és egy gép egyenletes csipogását is. Hol vagyok? Nem bírtam mozgatni végtagjaim. Nem akarták teljesíteni parancsomat. A hátam mintha ágyon feküdnék egyenes volt és valami meleget és puhát érzetem magam körül. Megpróbálkozom máshogyan. Becsuktam szemem, s elképzeltem hogy saját testemben vagyok. Egy próbát megér. Először egyik szememet nyitottam résnyire, majd a másikkal is megpróbálkoztam. Egy kórházi szobában találtam magam, ha minden igaz, elég homályos volt a látásom az alvástól. Ó szóval sikerült. Az ablak felé fordítottam fejem,ami jobb oldalamon helyezkedett el pár méter távolságra . A nap pár pillanatra elvakított, viszont sűrű pislogással igyekeztem kitisztítani látásom. Majd számomra nem megszokott boldogság kerekedett fel rajtam. Örültem, hogy éltem. Boldog voltam, sőt szárnyaltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mivel ismeretlen volt környezet így fel mértem az átlagos korházi szobát. Fehér falak, kicsi szürke beütéssel, ami kicsi hangulatot adott a helynek az a kis virágcserép volt az ablak alatt.  Majd oldalra fordítottam fejemet és szemeim kidülledtek. Ó istenem! Ő mit keres itt? Hogy került egyáltalán Magyarországra? Éreztem, hogy a boldogságot valami más kezdi felváltani. Ha megérzésem nem csal, gyűlölet kezdett nőni bennem. Ha jól láttam még ő is aludt, fejét vállán pihentetve halkan szuszogott. Mivel ha az embert figyelik álmában akkor

normális estben felkel, így ő is   nyitogatni kezdte szemeit. Miután magához tért, rám pillantott. Észre vette hogy őt figyelem tehát ébren vagyok, és egy óvatos mosolyra húzta száját. Láthatóan megkönnyebbült. Éppen szólásra nyitotta száját, mikor is  kivágódott az ajtó. Egy fegyveres férfi rontott be, aki tetőtől talpig feketébe volt. Ijesztően nézett ki, de ami meglepő volt, nem takarta arcát. Meglepően helyes volt, nagyon hasonlított a bátyámra, akinek éppen halálfélelem suhant át arcán. Nem lehetett idősebb huszonöt évnél, barna haja volt, sötétbarna szemei, amik első látásra feketének tűntek. Jól is nézett volna ki, ha fegyverét, nem a bátyám felé tartaná. Az ijedségtől összerezzentem. Mi is történik pontosan? Oh várjunk csak egykicsit! Nemrég ébredtem a kómámból, és az vár hogy egy pasi, aki meglepően helyes, meg akarja ölni a testvérem? Bármennyire is utáltam őt, de jelen pillanatban az élete fontosabb volt. Ezt még ő sem érdemli. Az idő teljesen lelassult a szemembe. Az ember meghúzta a ravaszt mire én rémülten felkiáltottam. A golyó csiga lassúsággal,  repült és belefúródott Louis mellkasába. Ó csak ne a szívét találja el! Jöjjön már valaki az istenért! Riadtan sikítottam egyet és nyúltam volna utána. De megállítottak. Valaki lefogott hátulról és az ágyhoz kötözött. A kemény kötél felsértette a bőröm, de annyira ez nem foglalkoztatott. Louis éléte volt a legfontosabb. Kapálóztam, ütöttem, rugdostam,  mindent megpróbáltam csak hogy a bátyám közelébe férkőzzek. A férfi gonosz nevetésbe tört ki és egy hatalmas injekciót szúrt a vénámba. Ez volt az utolsó emlékem mielőtt újra álomba zuhantam volna

11.rész "A sötétség"

*Hope Megan Tomlinson*

A nagymamám hosszasan magyarázott arról miért is kell vissza mennem, de bennem semmi nem maradt meg. A szemem előtt az a meggyötört zöld szempár lebegett, nehezemre esett visszafogni elveszett könnyeim. Mély nyomot hagyott bennem ez a jelent, ahogyan hatalmas eltökéltséggel vetem be magam a mély hullámzó Temze vizébe. Hirtelen recsegni kezdett a talaj lábam alatt,és kettényílt a föld .A mély sötétség magába szippantott, és csak zuhantan. Időm sem volt elbúcsúzni nagymamámtól. Térdemre estem,kövek fúródtak lábamba,de örültem hogy végre nem kell a bizonytalanságba repülnöm. Feltápászkodtam a földről, piszkosul fájt mindenem de ezt igyekeztem elnyomni míg rá nem jövök hol vagyok. Az orrom hegyéig sem láttam mindent felemésztett a korom sötétség, egyetlen biztos pontom a hátam mögött elhelyezkedő fal volt. Nem éreztem magam biztonságban. Eluralkodott rajtam a félelem de tudtam erősnek kell lennem. Csak a saját rémült egyenlőtlen légzésem hallottam, idegesen szorongatattam a kopott falat mögöttem. A távolból egy lány sikítása hallatszódott, majd dübörgő lábdobogás. Hatalmas fénycsóva világította meg a helyet hirtelen és rá pár másodpercre az ég hatalmasat dörrent. Egy lány futott be a sikátorba mint később kiderült,és utána egy ideges mély férfihang törte meg az eddig uralkodott csendet. A kinti lámpa kísérteties módón felkapcsolt így végre adott egy kis fényt a helynek. Egy férfi futott be a sikátorba, és idegesen ordibált és mint egy oroszlán mordult fel. A lányra pillantottan,pontosan szemben ücsörgött kék cipzáros pulóvert viselt hozzá egy csőszáru nadrágot fekete kopott Cornverse cipővel. Haját egy kontyba fogta és igyekezett minél kissebre húzni magát. Pofán csapott a felismerés,hiszen ez én voltam. A férfi bentebb támolygott és továbbra is szitkozódva kiabált. Dagadt ember volt hasát alig takarta a bő póló,és barna tüsis haja volt. Áradt belőle a piaszag. Amit meglátta a lent kucorgó lány gunyorosan elmosolyodott .Hatalmas lábaival felé indult és a kiskori énemnek esélye se volt menekülni. Felrángatta őt a földről, falhoz szorította és simogatni kezdte .Leszorítottam szemeim ó ez nem lehet. Az emlék amelyet mélyen eltemettem magamba de most újra felszínre került. A fülemben a vér őrülten dobogott de még ez se tudta elnyomni a rémült kiáltást ami a lányból szakadt ki. Nem nem nem akarom. Hangos zokogás és egy vadul eldübörgő láb. Fél szemmel kukucskáltam és a lány meztelenül,szakadt ruháit szorongatva sírt. És mintha visszajátszásra lenne állítva úgy pörgött le előttem újra és újra az emlék. Lábaim földbe gyökereztek mozdulni sem bírtam csak üresen meredt magam elé. Az esemény amelyet újra át kellet élnem,az egyetlen óvatlan pillanat amely megkeserítette a 12. életévemet.

*Louis William Tomlinson*

Könnyekkel telt meg a szemem. Annyira rossz volt őt így látni. Keze be volt kötözve és kis fehér csövek lógtak ki belőle. El sem hiszem hogy ezt tette magával. Megérte ide jönnöm...nem hagyhattam magára mikor kómában fekszik. Istenem , csak add hogy ne legyen semmi baja. Óvatosan cirógattam ujjaimmal tenyerét miközben halkan beszéltem hozzá. Elmondtam neki mennyire sajnálom az elmúlt éveket,és elmeséltem neki hogy a barátja Adam hívott fel engem és én gyorsan repülőre szálltam és rohantam hozzá. Nem lehetek elégé hálás ennek a fiúnak, megmentette a húgom életét, és persze fel is hívott hogy értesítsen Hope korházba került. Már pár napja hogy ide jöttem. Nem akartam hogy a sajtó tudjon bármit is a balestről ezért igyekeztem nem kimozdulni. Nem sok ember csak anyáék és a fiúk tudnak erről .Nem akarom hogy bárki más is tudja. Éppen elég hogy miattam fekszik itt nem akarom még a fejére hozni az egész világot. Komában van,és nem akarom az újságokban azt olvasni hogy "Louis Tomlinson húga korházban van" ó már látom magam előtt a címlapot. Viszont sajnos nem is biztos hogy felébred...NEM! Fel fog ébredni nem hagyom hogy meghaljon. Újabb könnyek tolultak a szemembe és igyekeztem kipislogni őket. Megfogadtam hogy nem sírok mellette ,majd talán ha elmozdulok mellőle. Olyan nyugodtan alszik. Öröm nézni arcát,vonásai ellazultak és csak halk szuszogását lehet hallani. Ő bizony az én húgom. A hatalmas problémákkal küzdő gyönyörű húgom.

Sziasztok!

Na babák megérkeztem az új részzel 

és őszintén remélem tetszik nektek!

Sajnálom a késést de egyszerűen időm nem volt:/

Tegnap is 5 órát aludtam este hulla fáradt voltam:(

De mindegy szeretném ha komiznátok hiszen én ezt értetek csinálom,

és most különösen jól esnének a szavaitok.

Elég depiben vagyok de nem akarok neketek panaszkodni.

Sietek a következővel,és remélem ez is tetszik nektek:D

Jó olvasást!

  

Ölel titeket:

Hope Jennette Marlow

I Know, I'm not alone blog trailer

Sziasztoook manók:)
Tegnap egy kedves barátnőm vállalta hogy készit nekem egy trailer-t és hát szerintem nagyon fantasztikus lett.Nézzetek meg ti is!