16.rész "Könnyű volt őt okolni mindenért"

Hi sweeties!

Megigértem hogy ezen a héten hozok nektek részt, és igaz hogy utolsó  napon, de sikerült. Már egy ideje, fél készen rajta volt a gépen, de csak ma jutottam el odaíg hogy befejezzem. A részről csak annyit hogy  nem lett valami jó, nem sikerült beleélnem magam Hope érzéseibe, tetteibe.

A következő részt megpróbálom jövőhéten  megírni . A elkövetkezendő hét elég zűrös lesz nekem, 30-án lesz a szülinapom, úgyhogy elég sűrgés forgás lesz,  a csütörtök, és a hétvége is. De ennyi épp elég rólam. Míg nem volt rész, annyira nagy örömmel töltött el hogy egyre jobban gyűlünk, 2 új olvasót is köszönthetek itt. Köszönöm a támogatást, amik min pipák, mind komik formájában kapok tőletek. Csodásak vagytok, és annyira fel tudjátok dobni a napom. Köszöntöm az új feliratkozókat, és jó olvasást a részhez :)

Hope .J. M.

A kínos csend, ami körülöttem uralkodott teljesen felemésztett.  Egyedül ültem a folyosón, és vártam. Vártam a csodára, vártam hogy jöjjön egy biztató hír, vártam hogy történjem bármi, akármi. Azt mondták, azonnal ki kell műteni testéből a golyót, meg kell nézni el talált e valami létfontosságú szervet, talán ereit, vagy csontjait. Reménykedtem benne, hogy egyik sem.  Az ajtó kinyílt, és egy fiatal nővér lépett ki rajta. Kezében egy műanya tálka, miben a véres golyó pihent. Az ott az ő vére rajta. Gyomrom összerándult, és kétségtelenül megint sírás fojtogatott, eddig sikerült visszatartanom, de azt hiszem, ha ez tovább folytatódik, nem fogom bírni.  A nővér elsietett, tudta hogy oda akartam volna menni hozzá, és ezért is szaporázta meg lépteit.  Ha ez még nagyon sokáig fog tartani, nem fogom bírni, elájulok. Így is a fejem zsongott már, nem ettem még ma semmit, és pár pillanatra a látásom is homályos lett. Tudtam, hogy ennem kell, de valahogy nem ment elmenni innen.  Egy hatalmas tenyér érintette vállamat, tudtam ki az, de még mindig nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ő is tehet erről az egészről. A kezembe nyomott egy szendvicset, egy pohár teával, és leült mellém. Utáltam hogy tudta, nem ettem ma semmit, és utáltam, amiért hozott nekem kaját, utáltam őt mindenért. Kinyitottam a háromszög alakú kis műanyag dobozt, és majszolni kezdtem. Éhes voltam nem is kérdés, és ő boldogan nézte, ahogy eszem.  A műtő ajtaja kinyílt és egy orvos jött ki rajta. Egyből eldobtam a sonkás kenyeret, és oda futottam.

- Hogy van?

- Maga Mr. Tomlinson legközelebbi hozzátartozója?

- A testvére vagyok, Hope.

- Ez esetben, ki operáltuk belőle a golyót, szerencsére nem fertőződött el. De a ponton ahol eltalálták, levegő jutott be a mellhártya lemezei közé, és a tüdőt tartó vákuum megszűnt, és részlegesen összeesett. Különböző mértékben károsodhat a légzése, az oxigénellátása, romolhat a szíve koszorúsereinek keringése, heveny keringési és légzési elégtelenség alakulhat ki nála. Egyszóval légmelle van, ami a röntgenen nagyon is látható- mutatott felém egy képet, Louis mellkasáról, az egyik tüdeje kicsi volt, míg a másik teljesen normális méretű,

- És mit lehet ilyenkor tenni?- hangom remegett, és kétségbeesetten vártam a választ.

- Legegyszerűbb egy leghatásosabb számára a drenázs. A középső hónalj-vonalban, az 5-6. bordaközben vagy a kulcscsont alatt a második bordaközben helyi érzéstelenítés után kis bőrmetszést ejtettünk, majd trokáron (hegyes fémcsövön) át megfelelő átmérőjű, oldalnyílásokkal ellátott furulya-drént vezettünk a mellkasába. A drénen keresztül egy-két napig -0, 1-0, 2 atmoszféranyomással szívjuk, amíg az áteresztés (levegőürülés) meg nem szűnik, és a tüdő nem tágul ki, majd a csövet eltávolítjuk.

- Szóval pár nap és rendbe jön?

- Igen, de miután kiengedtük 1-2 hétig pihennie, kell.

- Köszönöm – mosolyogtam megkönnyebbülten pár nap óta először

- Ugyan ez a munkám- mondta és elsietett mellettem

- Na mit mondott?- lépett mellém Harry. Persze majd pont neki fogom kiönteni a lelkemet.

- Semmi közöd hozzá – mormogtam fogcsikorgatva.

- De van. Louis a legjobb barátom, és történetesen én segítettem nektek kijutni onnan, hogy ne legyen komolyabb baja – emelte fel hangját

- Most hálásnak kéne lennem, azért mert segítettél kiszökni? Alapból ti raboltatok el minket, az istenért. Semmi jogotok nem volt hozzá, ez volt a minimum, hogy kiengedtél minket. Miattad fekszik most is ott. – a düh fortyogott bennem, és én is elég hangosan kiabáltam rá.

- Szóval miattam? Ki volt az, aki elhagyta a családját? Ki volt az, aki felvágta ereit? Ki volt az, aki miatt Louis idejött?- kezemet felemeltem és arcon csaptam őt. Nem készülve fel erre, oldalra fordult feje, és ujjaim is megjelölték arcát.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem én lőttem le őt, és még nem is én raboltam el őt. Az hogy idejött nem az én hibám, nem is kértem rá! – a könnyek, amik ezúttal kibuggyantak szememből, düh, és szomorúság, töltötte meg. – Egyáltalán minek kellett minket feleslegesen ki tenni veszélynek? Miért raboltatok el minket? Miért pont én és Louis? Olyan sok miért van. A legjobb barátodról van szó. Gyűlöllek Harry- mondtam-Gyűlöllek azért, amit velem  tettél- suttogtam és a könnyeim egyenesen a kézfejére estek- és gyűlöllek azért is, amit vele tettél- könnyű volt őt okolni mindenért. Túl könnyű.

- Ne mondj ilyet! Magadat és Louis keverted azzal bajba, hogy ide jöttél, kicsi Hope. Miért pont Magyarország? Ha nem jössz ide, nem találkozol Ádámmal, akkor minden rendbe lenne. Ez az egész Ádám miatt van.

- Tessék?- töröltem meg orromat kézfejemmel.  Azt hiszem kezdtem elveszteni a fonalat, teljesen elvesztem.

- Hallottad. Ádám miatt kerültettek ebbe a helyzetbe. Gyere!- húzta meg a kezem és bevezettet egy teljesen üres korterembe. Elég szép jelenetet, rendeztünk a folyosón. -

Mikor idejöttél, Ádámmal találkoztál, és ő fogadott be igaz? – nem válaszoltam csak bólintottam – Ádámnak zűrös múltja volt. Londonban élt, a rosszfiú korszakát élte mikor csatlakozott hozzánk. Önszántából lépett be, senki nem kényszeríttette. Tudta hogy mire vállalkozik. Egy fél éve lehetett, mikor úgy döntött kilép. Ilyet nálunk nem tehetett, nem is akarták elengedni. Véletlenül vagy direkt nem tudom, meglőtte a főnököt, és elfutott, elszökött, ha úgy tetszik.  Bosszút esküdtek ellene. Megtudtuk, hogy ide jött, és felpakoltunk és utána jöttünk. Nem találtuk meg őt, és itt jöttél képbe te. Elraboltunk, mert tudtuk, hogy te el tudtad volna mondani, hol van ő. De mivel Louis ezt nem engedte volna, valamit tennünk kellet. Ez az egész olyan elcseszett.- fejezte be. Szemeim kidülledtek, és lassan dolgoztam fel magamban azt a sok információt, amit kaptam. Beletúrtam hajamba, és fel alá kezdtem járkálni.

- Ezt nem hiszem el. Szóval az egész csak róla szólt?

- Mondhatjuk ezt is. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe, darling.- nem tudtam miért, de késztetést éreztem, arra hogy megöleljem. Ő nem tehetett róla. Vagy mégis, de most nem érdekelt. Egyszerűen megöleltem és hagytam, hogy megnyugtasson. Még akkor is ha pár nap múlva, újra utálni fogom. Arcomat mellkasába fúrtam, és mélyen beszívtam illatát.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom rád.

- Tudom, Hope. Gyere, nézzük meg a bátyádat.- és itt véget ért az idill pillanat, és ez pont így volt jól.

15. rész "Louis haldoklik"

Sziasztok lányok!:)

Boldog új évet kivánok nektek utólag is, és remélem velem fogtok tartani továbbra is. Gondolom észrevehettétek, hogy új desing került fel a blogra, mikor én megláttam engem szó szerint elvarázsolt, remélem nektek is tetszik, egy nagyon tehetséges lány, NightlyGirl  készítette, oldalt megtaláljátok a blogot is. Köszönöm a  sok támogatást, és a komijaitokat, és örömmel vettem észre hogy egyre jobban gyűlünk. Köszöntöm az új olvasókat itt!:) Jó olvasást a részhez!:)

Puszi:

Hope J. M.

Fejem még a mellkasán pihent és hallgattam nehézkes lélegzetét. A könnyeim továbbra is az arcomon csorogtak lefelé. Kezeim a takaróját markolászták, nem halhat meg. Ő nem. Még meg kell vívnunk a saját kis harcunkat. Veszekedjen velem, ordítson rám, vágja a fejemhez minden sértést, nézzen engem szellemnek, lásson át rajtam, csak ne haljon meg! Ne ma, ráér a halállal, szinte még előtte az egész élet. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de mégis annyira nem ment, tehetetlen voltam. Az ajtó be van zára, ő haldoklik, nincs egyetlen egy menekülő út sem. Másrészről pedig, féltem őt itt hagyni. Ki tudja, mi lenne vele, míg én keresek egy embert, aki el tudja látni őt. Ha van itt egyáltalán ilyen ember, persze. Mégis tennem kellet valamit, nem szabad hagynom, hogy szenvedés között, egy raktárhelyiségben lehelje ki életét, meghalnia se szabadna. Óh istenem segíts! Kételyek között felálltam, és elléptem mellőle.  Légy már erős az istenért, Hope! Remegő végtagokkal, elsántikáltam Rebekához, aki nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

      - Segítened kell-, suttogtam, és ő nem tett mást csak bólintott, és várta hogy elmagyarázzam mit is kéne, tennie.  

Nem mondtam sokat, mindössze amit tudnia kell. Az a fiú haldoklik, és nekünk, szereznünk kellene egy orvost, vagy végleg meg kell szöknünk innen.  A második variáció csábítóbb volt, de most mindenek felett az élete volt fontosabb. A bejárathoz rohantunk, mondván, ha dübörgünk valakinek biztos az idegeire fogunk menni. Fél óra értelmetlen kopogtatása után valaki végre meghallott minket és kinyitotta az ajtót, de aki ott volt, az nem épp kedves barátom volt. Kopasz fej, hatalmas sör has, ki is lehetne más? Számba keserű íz költözött, óh ő mit keress itt? Ide minden nemzetiségű gengszter/ember csatlakozik? Magyarországon vagyunk azért mégis, elég kicsi egy ország, hogy kerülnek ide, Londoni meg Doncasteri emberek? Ő is észrevett engem, és gunyoros mosolyra húzta ajkait. Tudta ki vagyok, hogy ne tudta volna? Megerőszakolt engem, erre azért csak emlékszik, milyen könnyű volt neki tönkretenni egy tizenéves gyerek életét. Kisebb trauma volt, hogy ő is itt volt, de igyekeztem elterelni erről figyelmem, Louis volt a fontosabb, nem az én idióta gyerekkorom. Rebeka vadul magyarázta neki, mi is a helyzet, de csak engem figyelt. Fürkészett szemeivel, próbálta felmérni reakcióm.

-         Figyeljen már ide, az a fiú ott haldoklik, híjon ide egy orvost az istenért!- csattant fel Rebeka, és megrángattak a kezét.

-         És? Egy tússzal kevesebb- kezdett el röhögni, mi meg egyre jobban kezdtünk bedühödni.

-         Na ide figyelj te szánalmas nyomorék, haldoklik, és ha nem teszel valamit, én magam foglak megölni- ordítottam a képébe. Azt még ne tudtam, hogy ölném meg, de biztos kitalálnám. Megragadta felkarom és erősen szorítani kezdte, láthatóan nem tetszett neki, ahogy beolvastam. Felszisszentem, a vér nem jutott a kezeimbe, azon kívül, hogy nagyon fájt, ahogy keze hozzám ért.

-         Ne mi van kislány? Már nem vagy olyan erős?- rugdosni kezdtem, és Rebeka is le akarta szedni rólam ezt a férfit.  Ordibáltam, kiabáltam, de gondoltam hogy senki nem hall meg minket. Miért is hallana? Egyre kevésbé éreztem kezeim, elszorította vért, de ekkor kinyílt az ajtó. És belépett ő, magas alakja a gyér világításban is jól látható árnyékot vetett, erős vállai, izmos karja, és gyönyörű göndör haja.  Smaragdzöld szemei világítottak, ahogy felém, fordította tekintetét. Kérdő volt az arca, a férfit leválasztotta rólam, és vallatni kezdte. Fellélegeztem mikor már biztonságban voltam, most az egyszer örültem érkezésének.

-         Mit csinálsz itt, Sam?

-         Ez a két kis csaj, dörömbölt az ajtón, bunkón beszélt velem ő- mutatott rám-  én meg gondoltam kicsit móresre tanítom.

-         Te inkább ne gondoljál semmit- ordított az arcába Harry - tudod, hogy ezt a két lányt nem bánthatod, meg van tiltva. Értékes információik vannak.  Hagyd őket békén.- látszott hogy mérges volt erei kidűlledetek a nyakán, és úgy szorította a férfit, mint az előbb engem, Sam. –Most pedig menj, örülj, ha nem mondok semmit erről a főnöknek.- engedte el, és lökte őt ki az ajtón. Látszott hogy Harry felsőbb rendű volt nála, vagy pusztán hamarabb került ebbe a csapatba nem tudom, de látszott hogy Sam megijedt tőle. A férfi elment,én és Rebeka na meg a göndör hajú fiú maradt. Idelépett hozzám és egyenesen a szemembe nézett.

-         Mit akartok?

-         Louis haldoklik- mutattam az ágyon fekvő fiúra. Harry elfehéredett, gyorsan szedte a levegőt, és láttam rajta, nem épp erre számított.