20. rész "Láttam valamit. Vagy inkább valakit"

Helloooo mindenki!:)

Visszatértem, igen, sok hónap után. Annyira jó újra itt lenni. Egész délután a gép előtt görnyedtem, írtam, írtam, írtam, kitöröltem, újraírtam, írtam, írtam. Viszont így se lett olyan jó pedig, szerintem gerincferdülést kaptam - aucs - de szerintem fejlődtem. Mindegy. Remélem nektek tetszeni fog :)

Jó olvasást!

Egy kipárnázott barna kétszemélyes kanapén ültem, velem szemben egy  50-es éveiben járó férfi ült. Haja nagy része már kihullott,  ami pedig megmaradt, erősen ősz volt.  Fehér orvosi köpenyére aprócska névtábla volt csippentve. "Dr. Singh ".
Rideg kék tekintetével állandóan engem fürkészett, folytonos nézésével próbált rávenni, hogy beszéljek. Hogy megállapítsa, teljesen megőrültem. Tudtam, már amikor beléptem, ide, a szobájába, hogy instabilnak tart.  Minden megmozdulása óvatos volt, mintha egy megvadult oroszlán ketrecébe keveredett volna. Ezután még inkább kerülni fogom a pszichológusokat. Mind csak szánakozik, elítél engem. Feszélyezetten éreztem magam, és ebben az üres a nagy fehér falakkal szegélyezett szobában, tekintete kereszttüzében. Minden komor volt. Mindenféle szakkönyv, a nagy tölgyfa könyves szekrényen. Diplomák, díjak a falakon, és a nagy íróasztalon, a papírok tömkelege mellett, csak egy számítógép pihent. Semmi családi dolog, kép a gyerekeiről, semmi. Kezdem azt hinni, hogy ennek a férfinek nincs senkije. Egyébként a szoba többi része se volt túl elragadtató. Hivatalos, merev minden, nem olyan hely, ami vonzaná az embereket. Velem szemben ült ő, íróasztala mögött, egy gurulós széken, el tudtam képzelni az mennyivel kényelmesebb lehet. Amellett volt a könyves szekrény, ami szobauralkodó eleme volt, és az ajtó mellett pedig, egy az enyémhez hasonló kanapé pihent.

- Nézze, én nem fogok beszélni a problémáimról pont magának. Feleslegesen raboljuk egymás idejét. – gondterhelten felsóhajtott, és elfordította fejét.

- Figyelj, Megan a bátyád azért fizetett nekem, hogy segítsek a problémáidon. Beszélj, aztán elmehetsz. – már nem is vettem magamra hogy a másik nevemen szólított. Az elmúlt órában, legalább ötször ismételtem el, hogy Hope a nevem, úgy szólítson, úgy tűnik, ő a csökkent értelmiségű, nem én.

- Tudom, hogy Louis, azt gondolja kattos vagyok, de nem vagyok az. Biztos csak fáradt voltam, hallucináltam. Lépjünk túl rajta.

- Szóval beismered, hogy láttál valami olyat, ami nem valóságos? – megráztam a fejem.  – Rendben. És azt mivel magyarázod, hogy többször próbáltál meg öngyilkos lenni?

- Látom jól informált. – nevettem fel szárazon. -  Maga is csak a múlttal foglalkozik. Nem akarok már meghalni. – vagyis, hidd csak ezt.

- Nagyon jól tudsz hazudni. De engem nem versz át.

- Na, jó nekem elegem van. – felkaptam az oldaltáskámat, a kanapé mellől, vállamra akasztottam. Kinyitottam a nagy fényesre csiszolt, és barnával lemázolt, fa ajtót, de mielőtt kiléptem volna visszanéztem - ó, és csak hogy tudja. Én nem hazudtam, viszont maga igen, mikor azt mondta segíteni akar a problémámon.  

Kint a szürke felhőkből, amik beterítették az egész eget, apró hópelyhek hulltak.  Amint földet értek, elolvadtak, megnedvesítették az aszfaltot. A mínuszos fokok mellett, ez jelentette nekem a tél kezdetét.  Szorosabbra húztam magamon a fekete bőrdzsekim, mikor elindultam nem számítottam havazásra. Megszaporáztam a lépteim a buszmegállóig, és amíg vártam, testsúlyomat az egyik-majd a másik lábamra helyeztem.  Minden porcikám vacogott a kinti hidegben, és igazi megkönnyebbülést jelentett, amikor felszállhattam a fűtéssel ellátott buszra. Levágódtam egy fekete kalapos férfi mellé, és vártam, hogy végre „kiolvadjak”. Biccentettem a mellettem ülőnek, aki nem reagált köszönésemre.  A figyelmemet inkább az ablakra irányítottam, és vártam, hogy a busz kerekei beforduljanak az ismerős utcába.

~.~

Mikor beléptem a tágas nappaliba, mindenki elcsendesedett, és kutató tekintetükkel engem fürkésztek.  Feltűrtem pulcsim ujját. Hát persze, hogy ott volt mindenki, és az én „élménybeszámolómra” várt.

- Na, mi van a dili doki, is megállapította, hogy megőrültél? – törte meg a csendet Harry, majd jóízűen nevetni kezdett. Rávigyorogtam. –Pofa be! – szemöldökét kérdőn felhúzta, mire én csak legyintettem, és felszaladtam a lépcsőn.

Berontottam a szobámba, és meglepődötten vettem észre hogy rendet raktak, a fénykép eltűnt, és az ajtómat is megszerelték.  Valószínűleg, hívtak takarítót, meg szerelőt. Mindegy. A táskámat, a sarokba dobtam, és a gardróbból kirángattam egy hosszú pólót, ami combközépig ért, és egy pamut rövidnadrágot, majd gyorsan felrángattam magamra. Hajamat laza kontyba fogtam, és a az agytámlához húzódtam, a laptoppal az ölemben. Az ajtón két halk kopogás hallatszott, majd Niall lépett be az ajtón.

-          Miért kopogsz, ha aztán válasz nélkül benyitsz? – vontam fel szemöldököm. Csak megrántotta vállát, és mellem vetődött az ágyra. – Ki sorsoltátok, hogy ki jöjjön fel az őrülthez, és te vesztettél? – felnevetett, és tekintetét, a laptopomra szegezte, ahol a google térkép volt megnyitva.

-          Mit csinálsz?

-          Megnézem, milyen városok vannak London közelébe. – igyekeztem közömbösnek tűnni, de nehéz volt takarni izgalmam.

-          Minek?

-          Nézd Niall, el fogok innen költözni, mindenki tudja, hogy nem szívesen látott vendég vagyok ebben a házban.

-          Dehogyis. Szívesen látunk itt. Szeretünkkk- nyújtotta el az utolsó betűt, és két karjával átölelte oldalam.

-          Te lehet, és tudom, hogy Louis is, de Harry utál, Zayn az ő pártját fogja, Liam meg szimplán elvisel

Lou kedvéért. – Kár lett volna tagadni, így ő se mondott erre semmit, csak elhúzta száját.

-          Nem fog ennek örülni.

-          Ki nem fog, minek örülni? – Lépett be a szobába, Louis. Hoppá! Akkor az igazság pillanata.

-          Te, annak hogy Brighton-ba költözöm. – mondtam halk hangon.

-          Tessék? – kiáltott fel, és az ír fiú inkább kiiszkolt a szobából. Áruló!

-          Nem akarok tovább zavarni, és Brighton nincs is annyira messze,  „csak”- rajzoltam idézőjeleket a levegőbe – 76 km-er, amit ha akarsz, megtehetsz kocsival is. Emellett, nagyon szép város, saját tengerpartja van, élénk ott az élet…-  nem hagyta hogy befejezzem, szavamba vágott.

-          Én ezt értem, de nem akarom, hogy elmenj innen. Biztonságban akarlak tudni, és most per pillanat, nem lehetsz egyedül.

-          Nem szorulok a dajkálásodra, Louis.  El fogok költözni, nem érdekel a véleményed. - szólásra nyitotta száját – elmúltam 18 éves, már nem akarok öngyilkos lenni – ma már másodjára hazudtam ezzel kapcsolatban – képes vagyok vigyázni magamra. majd keresek valami munkát, és abból eltartom magam. karácsony előtt pedig visszajövök. ebben a döntésben te nem számítasz. nem fogsz lebeszélni.– mérgesen összehúzta szemeit, és kiment a szobámból, becsapva maga után az ajtót. 

-          Louis! – futottam utána. – Kérlek, állj meg. – kettesével szedve a lépcsőfokokat, sietett le, majd átvágott a nappalin és az előszobán, felkapta kabátját, és kocsi kulcsait.  A nappaliban ülő társaság kérdőn nézett rám, kivéve Niall, aki „én megmondtam” tekintettel nézett rám. Úgy ahogy voltam-rövidnadrágba és pólóba- mentem utána a hidegbe, de ő már a kocsijába ült.

-          Csak hallgass meg Louis! – kiáltottam rá. A fejét kidugta a kocsija ablakán.

-          Minek? Én úgyse számítok neked. – láttam rajta. Láttam, hogy megbántottam. ez hihetetlen bűntudattal töltött el, és a könnyek csípni kezdték szemem. Kitolatott, és hihetetlen sebességgel elhajtott. Itt hagyott engem, a kétség között vergődve, bűntudatosan egyedül. Még sokáig néztem a kocsi után. Reméltem, hogy visszajön, rám mosolyog, és azt mondja, támogat engem.  De ez nem történt meg.  Így ott álltam, a hidegben, és vártam. Reménykedtem. Már éppen indultam volna befelé, mikor a szemem sarkában láttam valamit. vagy inkább valakit. Fekete kalap, fekete ballonkabát. Ő volt az. Ő, aki a buszon mellettem ült. Aki miatt pszichológushoz kell járnom. Aki majdnem megcsókoltam.