Új blog

Sziasztok bébik!

Tudom nagyon hosszú idóre eltűntem, és nagyon szokatlan volt visszatérni. De *dobpergés* egy teljesen új bloggal jelentkezem. Igaz hogy a fejléc még keszül, de a prológus már felkerült. 

Katt---->http://pihegoszerelem.blogspot.hu

Remélem velem tartotokc:

"Sorry, so sorry"

Hello drága cicabogyóim!

Ha azt mondom, sajnálom, megértitek igaz?

Nem fogok, nem akarok ki fogásokat keresni, mert tudom nincs értelme.  Megbízhatatlan, lusta vagyok, az akaraterőm a béka feneke alatt van, és még sorolhatnák egy pár csúnya jelzőt magamra.  De nem ezt szerettem volna nektek elmondani.

Úgy érzem túl korán csatlakoztam a blogger világába.  2 éve kezdtem el írni, pusztán heccből, mert azt hittem én fogom majd megváltani a világot az írásaimmal. A 12 éves fejemmel, persze hogy ezt gondoltam.  Azóta természetesen megváltoztak a dolgok.  „változnak az idők, vele változok én is”.

Fejlődtem azt hiszem, de ez egyelőre nem változtat azon, hogy még csak a 8.-at járom.  Kicsit talán benőtt a fejem lágya, már nem rajongok annyira a one direction-ért sem, és bár még szeretek írni, de ezt a történetet már nem.  Most, hogy így olvasgattam az írásaimat rájöttem, korán sem megy olyan jól ez az egész. És amúgy is? Havonta -néha még ritkábban- egy rész, nem gondolnám jó teljesítménynek. Az egész is már elment olyan irányba, amit nem akartam. A főhősünkből egy pszichopata lett, akinek képzelgései vannak – erős cuccot szedhet- rinyál minden hülyeségért, bőg állandóan és még csodálkozik, hogy utálják. Szóval ezt, egészet nem írtam meg úgy, ahogy kellet volna, hogy bele tudjátok élni magatokat.  „fiatalság, bolondság”

A lényeg csak annyi, hogy a barátaimmal szeretném tölteni az utolsó évem, mindemellett tanulással –hogy ne legyek egy utolsó senki-aztán, amikor újra úgy érzem, készen állok erre, újra visszatérek a bloggerinák világába. Vagy írok egy saját könyvet.  Álmodik a nyomor.

Csókol titeket egy aranyos kis városból:

Hope- alias, Kitty

U.i: Legyetek rosszak drágáim, mert jónak lenni unalmas ;)

20. rész "Láttam valamit. Vagy inkább valakit"

Helloooo mindenki!:)

Visszatértem, igen, sok hónap után. Annyira jó újra itt lenni. Egész délután a gép előtt görnyedtem, írtam, írtam, írtam, kitöröltem, újraírtam, írtam, írtam. Viszont így se lett olyan jó pedig, szerintem gerincferdülést kaptam - aucs - de szerintem fejlődtem. Mindegy. Remélem nektek tetszeni fog :)

Jó olvasást!

Egy kipárnázott barna kétszemélyes kanapén ültem, velem szemben egy  50-es éveiben járó férfi ült. Haja nagy része már kihullott,  ami pedig megmaradt, erősen ősz volt.  Fehér orvosi köpenyére aprócska névtábla volt csippentve. "Dr. Singh ".
Rideg kék tekintetével állandóan engem fürkészett, folytonos nézésével próbált rávenni, hogy beszéljek. Hogy megállapítsa, teljesen megőrültem. Tudtam, már amikor beléptem, ide, a szobájába, hogy instabilnak tart.  Minden megmozdulása óvatos volt, mintha egy megvadult oroszlán ketrecébe keveredett volna. Ezután még inkább kerülni fogom a pszichológusokat. Mind csak szánakozik, elítél engem. Feszélyezetten éreztem magam, és ebben az üres a nagy fehér falakkal szegélyezett szobában, tekintete kereszttüzében. Minden komor volt. Mindenféle szakkönyv, a nagy tölgyfa könyves szekrényen. Diplomák, díjak a falakon, és a nagy íróasztalon, a papírok tömkelege mellett, csak egy számítógép pihent. Semmi családi dolog, kép a gyerekeiről, semmi. Kezdem azt hinni, hogy ennek a férfinek nincs senkije. Egyébként a szoba többi része se volt túl elragadtató. Hivatalos, merev minden, nem olyan hely, ami vonzaná az embereket. Velem szemben ült ő, íróasztala mögött, egy gurulós széken, el tudtam képzelni az mennyivel kényelmesebb lehet. Amellett volt a könyves szekrény, ami szobauralkodó eleme volt, és az ajtó mellett pedig, egy az enyémhez hasonló kanapé pihent.

- Nézze, én nem fogok beszélni a problémáimról pont magának. Feleslegesen raboljuk egymás idejét. – gondterhelten felsóhajtott, és elfordította fejét.

- Figyelj, Megan a bátyád azért fizetett nekem, hogy segítsek a problémáidon. Beszélj, aztán elmehetsz. – már nem is vettem magamra hogy a másik nevemen szólított. Az elmúlt órában, legalább ötször ismételtem el, hogy Hope a nevem, úgy szólítson, úgy tűnik, ő a csökkent értelmiségű, nem én.

- Tudom, hogy Louis, azt gondolja kattos vagyok, de nem vagyok az. Biztos csak fáradt voltam, hallucináltam. Lépjünk túl rajta.

- Szóval beismered, hogy láttál valami olyat, ami nem valóságos? – megráztam a fejem.  – Rendben. És azt mivel magyarázod, hogy többször próbáltál meg öngyilkos lenni?

- Látom jól informált. – nevettem fel szárazon. -  Maga is csak a múlttal foglalkozik. Nem akarok már meghalni. – vagyis, hidd csak ezt.

- Nagyon jól tudsz hazudni. De engem nem versz át.

- Na, jó nekem elegem van. – felkaptam az oldaltáskámat, a kanapé mellől, vállamra akasztottam. Kinyitottam a nagy fényesre csiszolt, és barnával lemázolt, fa ajtót, de mielőtt kiléptem volna visszanéztem - ó, és csak hogy tudja. Én nem hazudtam, viszont maga igen, mikor azt mondta segíteni akar a problémámon.  

Kint a szürke felhőkből, amik beterítették az egész eget, apró hópelyhek hulltak.  Amint földet értek, elolvadtak, megnedvesítették az aszfaltot. A mínuszos fokok mellett, ez jelentette nekem a tél kezdetét.  Szorosabbra húztam magamon a fekete bőrdzsekim, mikor elindultam nem számítottam havazásra. Megszaporáztam a lépteim a buszmegállóig, és amíg vártam, testsúlyomat az egyik-majd a másik lábamra helyeztem.  Minden porcikám vacogott a kinti hidegben, és igazi megkönnyebbülést jelentett, amikor felszállhattam a fűtéssel ellátott buszra. Levágódtam egy fekete kalapos férfi mellé, és vártam, hogy végre „kiolvadjak”. Biccentettem a mellettem ülőnek, aki nem reagált köszönésemre.  A figyelmemet inkább az ablakra irányítottam, és vártam, hogy a busz kerekei beforduljanak az ismerős utcába.

~.~

Mikor beléptem a tágas nappaliba, mindenki elcsendesedett, és kutató tekintetükkel engem fürkésztek.  Feltűrtem pulcsim ujját. Hát persze, hogy ott volt mindenki, és az én „élménybeszámolómra” várt.

- Na, mi van a dili doki, is megállapította, hogy megőrültél? – törte meg a csendet Harry, majd jóízűen nevetni kezdett. Rávigyorogtam. –Pofa be! – szemöldökét kérdőn felhúzta, mire én csak legyintettem, és felszaladtam a lépcsőn.

Berontottam a szobámba, és meglepődötten vettem észre hogy rendet raktak, a fénykép eltűnt, és az ajtómat is megszerelték.  Valószínűleg, hívtak takarítót, meg szerelőt. Mindegy. A táskámat, a sarokba dobtam, és a gardróbból kirángattam egy hosszú pólót, ami combközépig ért, és egy pamut rövidnadrágot, majd gyorsan felrángattam magamra. Hajamat laza kontyba fogtam, és a az agytámlához húzódtam, a laptoppal az ölemben. Az ajtón két halk kopogás hallatszott, majd Niall lépett be az ajtón.

-          Miért kopogsz, ha aztán válasz nélkül benyitsz? – vontam fel szemöldököm. Csak megrántotta vállát, és mellem vetődött az ágyra. – Ki sorsoltátok, hogy ki jöjjön fel az őrülthez, és te vesztettél? – felnevetett, és tekintetét, a laptopomra szegezte, ahol a google térkép volt megnyitva.

-          Mit csinálsz?

-          Megnézem, milyen városok vannak London közelébe. – igyekeztem közömbösnek tűnni, de nehéz volt takarni izgalmam.

-          Minek?

-          Nézd Niall, el fogok innen költözni, mindenki tudja, hogy nem szívesen látott vendég vagyok ebben a házban.

-          Dehogyis. Szívesen látunk itt. Szeretünkkk- nyújtotta el az utolsó betűt, és két karjával átölelte oldalam.

-          Te lehet, és tudom, hogy Louis is, de Harry utál, Zayn az ő pártját fogja, Liam meg szimplán elvisel

Lou kedvéért. – Kár lett volna tagadni, így ő se mondott erre semmit, csak elhúzta száját.

-          Nem fog ennek örülni.

-          Ki nem fog, minek örülni? – Lépett be a szobába, Louis. Hoppá! Akkor az igazság pillanata.

-          Te, annak hogy Brighton-ba költözöm. – mondtam halk hangon.

-          Tessék? – kiáltott fel, és az ír fiú inkább kiiszkolt a szobából. Áruló!

-          Nem akarok tovább zavarni, és Brighton nincs is annyira messze,  „csak”- rajzoltam idézőjeleket a levegőbe – 76 km-er, amit ha akarsz, megtehetsz kocsival is. Emellett, nagyon szép város, saját tengerpartja van, élénk ott az élet…-  nem hagyta hogy befejezzem, szavamba vágott.

-          Én ezt értem, de nem akarom, hogy elmenj innen. Biztonságban akarlak tudni, és most per pillanat, nem lehetsz egyedül.

-          Nem szorulok a dajkálásodra, Louis.  El fogok költözni, nem érdekel a véleményed. - szólásra nyitotta száját – elmúltam 18 éves, már nem akarok öngyilkos lenni – ma már másodjára hazudtam ezzel kapcsolatban – képes vagyok vigyázni magamra. majd keresek valami munkát, és abból eltartom magam. karácsony előtt pedig visszajövök. ebben a döntésben te nem számítasz. nem fogsz lebeszélni.– mérgesen összehúzta szemeit, és kiment a szobámból, becsapva maga után az ajtót. 

-          Louis! – futottam utána. – Kérlek, állj meg. – kettesével szedve a lépcsőfokokat, sietett le, majd átvágott a nappalin és az előszobán, felkapta kabátját, és kocsi kulcsait.  A nappaliban ülő társaság kérdőn nézett rám, kivéve Niall, aki „én megmondtam” tekintettel nézett rám. Úgy ahogy voltam-rövidnadrágba és pólóba- mentem utána a hidegbe, de ő már a kocsijába ült.

-          Csak hallgass meg Louis! – kiáltottam rá. A fejét kidugta a kocsija ablakán.

-          Minek? Én úgyse számítok neked. – láttam rajta. Láttam, hogy megbántottam. ez hihetetlen bűntudattal töltött el, és a könnyek csípni kezdték szemem. Kitolatott, és hihetetlen sebességgel elhajtott. Itt hagyott engem, a kétség között vergődve, bűntudatosan egyedül. Még sokáig néztem a kocsi után. Reméltem, hogy visszajön, rám mosolyog, és azt mondja, támogat engem.  De ez nem történt meg.  Így ott álltam, a hidegben, és vártam. Reménykedtem. Már éppen indultam volna befelé, mikor a szemem sarkában láttam valamit. vagy inkább valakit. Fekete kalap, fekete ballonkabát. Ő volt az. Ő, aki a buszon mellettem ült. Aki miatt pszichológushoz kell járnom. Aki majdnem megcsókoltam.

Szünet..

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy kezdjek ebbe bele. A mai nap, végleg betelt nekem a pohár. Azt hiszem, nincs nagy értelme ennek a blognak. Ez az üzenet-amit chaten küldtek- végleg kiverte a biztosítékot.

"Tudod milyen szar a blogod? Minek írsz egyátalán? Nincs semmi értelme. Senki nem szereti a hülye blogodat. És téged se. Ha rám hallgatsz minél hamarabb, bezárod. Csók :* "

És tudjátok mi ebbe a legrosszabb? Az, hogy úgy érzem, lehet igaza, van. Nincs értelme ennek. Magamon is érzem, és látom a visszajelzéseken is. Nem kommenteltek, láttam a 'nem tetszik' pipát is. És huh, hát rosszul esett. Maradjunk annyiba. Így is teljesen magam alatt vagyok, a magánéletem a béka feneke alatt van, és ümm, ezt mutatja az alkarom is. Lehet, hogy nem értitek. De teljesen mindegy. Szóval most teljesen tanácstalan vagyok. Túlságosan szeretem ezt a történetet, és őszintén, nincs szívem befejezni. Maradunk a drága, jó szünetnél. Nem tudom meddig lesz ez. Szépen lassan újjá kell építenem magam. Ez van.

Legyetek jók, míg nem jelentkezem.

Sziasztok! (:(

19. rész „1840. április 14-e”

Sziasztok!

Utólag is boldog húsvétot, és május 1-jét :)

Oldalra kiteszek egy szavazást, kérlek majd szavazzzatok

Azt Mondogatják hogy, „ha valami nem tetszik, rajta, változtass rajta!”. Ez jó. Komolyan. Egyszer próbáltam meg ezt, akkor is csak rosszat tettem, nem jót. Ádám menekül, gengszterbanda üldöz, szóval azt hiszem, a Magyarországi álmom is becsődült. Ahol Hope jár ott a balszerencse. 

Ki kéne kelnem az ágyból.  

Szemeimet lustán kinyitottam, és körbenéztem a rendetlen szobámba.  A falon egy fotó volt, gyönyörű tölgyfakerettel szegélyezve. Nem rémlik, hogy azt én raktam volna oda. Egy nő állt rajta lehajtott fejjel, mellette egy fiú. Mindkettejükből sugárzott a komorság. Közelebbről nézve a férfi somolygott, hatalmas fekete kalapja alatt, ami eltakarta kócos haját. Átlagos középkori viselet volt rajta. Mármint szerintem középkori volt. A nőn zsipkézett szélű, szerintem fekete ruhát. Úgy tűnt mintha hatalmas fájdalmakkal küszködne. Nem fizikai, hanem lelki sérelmekkel. Haja arcába hullott, és lehajtott fejétől nem tudtam kivenni se szemét, se ajkát, se orrát. Régi kép volt ez, a széle, ami a keretből kilógott sárga volt és bomladozott, de egyénként az egész kép fekete fehér volt és szemcsés. Ötletem nem volt, hogy is kerülhetett ide. 

„1840. április 14-e”- volt a hátuljára írva. 174 éves kép. Most őszintén ez, hogy került ide, és mégis hogy maradt meg ennyi éven át? Teljesen összezavarodtam. Az ágy meg se rebbent, mikor rá hajítottam a képet, és futni kezdtem a lépcsőn, ami most meredekebbnek tűnt, mint máskor. A nappali közepén megálltam. Valaki volt itt. Lépések zaja hallatszott, míg egy idő után megállt. Mögöttem. Lehelet csapódott nyakamnak, és én ösztönösen megfeszültem. Egy bőrkeményedéses ujj simított végig kulcscsontom vonalán.

- Oh, pici Hope mennyire hiányoztál! Torkomon akadt a levegő. Valahonnan ismerős volt ez a hang. Sírhatnék jött rám ettől. Magamtól értetődően fordultam meg kezében. Tökéletesen rózsaszín ajkához hajoltam, de kalapjának karimája homlokomnak ütközött. Hátratántorodtam. Mit csinálok? Miért akarom megcsókolni ezt, ezt az embert? Fekete kalap, ballonkabát, gúnyos mosoly. Ő volt az. A férfi a képről. És..és ha ő az, akkor én voltam a nő. Zihálásom betöltötte a hatalmas nappali csendjét. Biztosan megőrültem. Ez nem lehet igaz.

- Essünk túl rajta-, mormogta, de előttem már a világ összemosódni látszott. Hányinger kerülgetett, a fülem zúgott, de utolsó erőmből még meghallottam. „Április 14. Készülj fel Hope!” Majd egy hatalmas villanás, és a testem ernyedten hullott a padlóra.

~.~

- Hope! Hope, kelj fel! – hallottam egy mély aggódó hangot. Ki lehet az?

- Kérlek, Istenem ne legyen semmi baja – szinte már sírt. Ha ennyire fontos neki a testi épségem. Nekem mindegy. Szemeimet kinyitottam, de a látásom homályos volt. Többször pislogtam, mire a világot már nem csak összemosódott színes pacákban láttam. Fejemet oldalra döntöttem, és úgy néztem körül. 8 darab láb sorakozott fejem mellet, mind férfié. Valaki a bal kezemet szorongatta, és halkan szólítgatott. Egy térd nyomódott a derekamba. Szóval még egy ember térdelt is mellettem. Viszont az oldalam fájt, a csontos térdétől. Mocorogtam, és végre arra felé néztem.

- Nem vennéd egy picit arrébb a lábad? Nyomod az oldalam!- mondtam alvás utáni, rekedtes hangon. Most jöttem rá, milyen kényelmetlenül is fekszem. A hideg padló nyomta a hátam. Várjunk…miért fekszek a parkettán?

- Oh, Hope!- egy férfias kéz fonódott a nyakam köré és jól megölelgetett. Kicsit eltolt magától, és megnézte van-e komolyabb sérülésem.

- Louis - mosolyogtam rá – szia! Eltűnt az aggodalom a szeméből, és játékosan összeborzolta hajamat. Felnevettem és azonnal el is komorodtam

- Mi történt?

- Összeesve találtunk itt a padlón. Azt hittem meghaltál. –csordult ki egy könnycsepp a szeméből – mond el te, miért estél össze!

- Nem tudom-, néztek körül, segítségért várva. Itt volt mindenki. Még Eleanor is. Hirtelen minden eszembe villant. A férfi, a fénykép, a dátum, minden.- Volt itt egy férfi. Ő ismert engem. Azt mondta, hiányoztam neki. – ráncoltam össze a homlokomat- és hogy készüljek fel április 14.-ére. Harry hasát fogva nevetésbe tört ki.

- Jobb mesét nem tudtál volni ki találni?

- De tényleg így volt!

- Nem tudom, Hope mit szedsz de, nekem is adhatnál belőle. Egy férfi? Komolyan? Neked elment az eszed. Menjél el diliházba.

- Harry – szólt neki Louis – Hagyd őt békén!

- De most nem? Az agyára ment valami.

- Menj pihenj le – mondta halkan Eleanor.

- Szóval ti sem hisztek nekem?

- Persze, hogy nem. El kéne menned egy pszichológushoz - nevetett tovább Harry. Legszívesebben felpofoztam volna. De igaza volt. A többiek is mind elnéztek, miszerint nem akarnak hazudni, de Harry-nek igaza van. 

- Te megőrültél – mondta Zayn. És ez elég volt. Teljesen kiborultam, hogy nem hisznek nekem.

- Figyelj, tökéletes biztonsági rendszerünk van, és egy őr is áll kint a kapunál. Jelezte volna, ha bejön valaki- mondta Louis- Szeretnék hinni neked, de te is tudod, hogy ez képtelenség.

- Hát jó. Higgyetek, amit akartok!- kiabáltam rájuk. Már majdnem felértem, amikor egy hatalmas csattanást halottam. Lefutottam, és csak döbbent arcokat láttam, egy kiszakadt bejárati ajtót, amin a biztonsági őr feküdt. Fej nélkül. 

18. rész "Ki vagy te?"

Sziasztook!:)

Na szóval ma rávitt a lélek, hogy megírjak egy részt. Nem tudom mi lelt, hulla fáradt vagyok, de azért megírtam. Remélem örültök neki. Régóta szövögetem hogy bele viszek valami természetfeletit. Így ezt meg is valósítottam. Remélem tetszeni fog.:)

Jó olvasást.

Hope J. M.

A borús viharfelhők beterítettetek a kék eget. A szél vadul csapdosta a gyenge tölgyfát, mint egy bábjátékos, mozgatta az ágakat. A levegőbe eső illat szállt, a nyitott erkélyajtón át egyből hozzám csapódott. Orcám már piros volt, az ajkaim kirepedeztek a vad huzat erejétől. A szobában a dolgaim össze visszahevertek, mind a padlón, és a hatalmas falakon is megtalálható volt egy-két papírdarab, szemét. A fehér ajtót a fuvallat ki-be csapdosta, nem kételkedtem benne, ez hamarosan be fog szakadni. A függöny vadul ringatózott ide-oda, néha kirepült az ablakon majd, mint egy táncos, vissza is libbent. Felálltam a fehér lepedővel befedett ágyról, és az erkélyhez indultam. Kisebb fajtaszédülés fogott el, kezemet a fejemhez kaptam, és az ágy végébe kapaszkodtam másik kezemmel. Egy mély levegőt vettem, és az üvegajtókhoz indultam. A szél vadul dobálta hajamat, nyitott számba fújta tincseimet, amik a torkomba is akadtak. Kiszedtem őket onnan, és kiléptem a csempézett erkélyre. Apró cseppek jelentek meg a vállamon, a pólóm hasonlított egy aranyos pöttyös kis ruhára. Az égen egy villámló fénycsík jelent meg, és útját egy hatalmas dörrenés kísérte. November végét jártuk, már lassan a hónak kéne esnie, de a vihar most éppen jól képviselte kedvemet. Megfordultam, és a hideg kőről beléptem újra a káoszos szobámba, ami úgy nézett ki, mintha egy hurrikán csapott volna végig rajta. Becsuktam a terasz ajtaját, és a helyiség mintha egyszeribe lecsendesült volna. Az üvegnek támasztottam hátamat, és újra hallottam hogy egy dörgés csendül fel a szabadban. Ó te alattomos idő! Mélyen beszívtam a levegőt, az eső illat még erősen érződött, és gúnyosan elmosolyodtam. Azt hiszem, tavaly nyár óta az életem fenekestül felfordult. Ahogy kötelezően el kellet jönnöm Londonba, ebbe a nagy házba, azóta hibát hibára halmozok. Ahogy az idő telt, én egyre jobban változtam. És most nem arra értem, hogy a cigaretta már általános dologgá vált a számnak, nem is, arra hogy a kezemen lévő vágások meggyarapodtak, hanem arra hogy a lelkileg mennyire átlényegültem.

„Hope annyira megváltoztál”- ismétlik mostanában a körülöttem lévők, de Harry hangja még tisztán él az emlékezetemben, ahogy egy hete, ezt a fejemhez vágta. Remegés futott végig rajta, és nehezen sikerült visszafogtam a sírást. „Egy szégyen vagy” „Jobb lenne, ha meghalnál” „Annyira utállak” „Nem akarsz eltűnni?”. Mondta ezeket is mind nekem csak, azért mert azt mondtam, mert véletlenül rányitottam mikor éppen Kendell Jennert próbálta lefektetni. Persze ez után megmondtam neki, hogy van saját lakása, ne itt, ne akkor tegye mikor én is, itt vagyok. Aztán azt mondta, ne szóljak bele az életébe, és mindent a fejemhez vágott. Mondhatom fantasztikus. Talán igaza van tényleg jobb, lenne, ha eltűnnék, egy időre. Mert miért ne? A telefonom hangos zenélésbe kezdett a fehér szőnyegen pontosan mellettem, a kijelzőn Ádám neve villogott. Elhúztam a piros gombot. Menj a francba te is! Hónapokon keresztül vártam, vártam hogy felhívjon, egy egyszerű sms-t küldjön azzal „szia, élek” de semmi. Ennyire se méltatott. Kezdetben még aggódtam, de aztán feladtam. Ha nem kerestél eddig, most se kelljen már velem foglalkoznia. A telefont a falhoz csaptam, te se hívjál, és senki többé. A torkomat egy gombóc marta, mégsem tudtam sírni. Dallamos csengetés hallatszott fel. Feltápászkodtam, és a törött telefon mellet lépdeltem el. A nyitott, kicsit kitört ajtó mellet futottam el, és a lépcsőfokokat kettesével szedve rohantam le az ajtóhoz. Nem tudtam, miért siettem, de valami vonzott, valami várt az ajtó túl oldalán. Szinte feltéptem a bejárati ajtót és egy fiú várt a szürke pázsit közepén egy-két méterre tőlem, a köves úttól, pár lépésre tőlem. Valami volt benne, valami nem hétköznapi. Kezem magától cselekedett, és közelebb invitáltam magamhoz. Mélyen a szemembe nézett, és úgy nézett rám, hogy azt hittem a gondolataimba olvas. Hosszú, kecses lábait felemelte és felém lépdelt. Nem tudtam megmozdulni, megbénított. Szemei a lelkemig hatoltak. „Mit teszel velem?”- suttogtam a levegőbe. Megállt pontosan előttem.

-         Szia Hope! Beengedsz?- mondta mézes-mázas hangján.

-         Ki vagy te?

-         Mindent a maga idejében, kicsi lány. – rám kacsintott, és arrébb lökött engem a vállával, hogy bemenjen. Nyeltem egy nagyot, bezártam az ajtót és utána indultam. Kényelembe helyezte magát a kanapén és engem nézett, szakadatlanul. Szememet végig vezettem rajta. Szőkésbarna haja kuszán állt fején, arca sima volt, és szeme világítóan kék volt. Egy szürke pulcsi volt rajta „Sport and fitness” felirattal. Kék nadrágja kiemelte hosszú lábait. Lábaira egy egyszerű szürke cipőt húzott.  Velem egyidős lehetett, vagy talán csak egy évvel fiatalabb, azaz 17 éves. Helyes volt, de e mellet ijeszt is volt, nagyon.

-         Milyen gyönyörű a ház. Ez a bátyád bandájának közös háza, nem? Milyen kedves, hogy megengedték, hogy itt legyél. Hallottam, volt egy kis veszekedésed Harry-vel. Most biztos szomorú vagy. Meg dühös nagyon dühös. Tanúsítja az összetört telefonod. Értem, hogy mérges vagy Ádámra, de azért nem kellet, volna tönkretenni .- megrémített hogy ennyit tudott.

-         Ki vagy te, és honnan tudod ezeket?

-         Nyugi van Hope. Nem kell félned tőlem. - mosolyodott el féloldalasan.

-         Utoljára kérdezem. Ki vagy te?- Hátratántorodtam. Egyre messzebb mentem tőle. Messzebb és messzebb. Majd beleütköztem a tv melletti falba.

-         Louis küldött. Azt mondta egyedül vagy, jöjjek ide társaságként.

-         Hazudsz. Én ezt nem hiszem el - sziszegtem

-         Persze hogy hazudok. Felismered te a magad fajtákat.

-         Magam fajtákat… ?

-         Igen. A…- de már nem hallottam mit mondott. A lábam megremegett, a kezem lecsúszott a falról, és összecsuklottam. A fejem a padlón koppant. A tus fekete sötét magába rántott.

17. rész " Ugye nem félsz tőlem?"

Sziasztok!

Nem szeretnék most ódákat zengni, sajnálom a késést.

De ezzel szemben  köszönöm a támogatást amit tőletek kapok!:) Szeretlek titeket! <3

-        Ne tedd ezt!- hallatszott a keserves ordítás a hátam mögül. A lábamat a hideg szinte jeges Temze fölött lebegethettem, miközben egy kevés akaraterőt gyűjtöttem az ugráshoz. Nem tehettem mást, csak ártottam a körülöttem lévőknek. Beszívtam a hideg levegőt, és reszketve fújtam ki azt tüdőmből. A fehér pára felszállt a levegőbe, az erős szél belekapott, és tovasodorta azt.   Ez fog velem is történni, csak engem a víz fog elragadni, és elfedtetni mindenkivel létezésem. Az emberek a híd köré gyűltek, többen kamerával vettek fel, volt, aki kárörvendő vigyorral várta, hogy meghaljak, és akkor végre övék lehet Ő.  Ő, aki most éppen az embereken igyekszik átverekedni magát, miután ezt sikeren végrehajtotta, az egyenruhás rendőrök között iszkolt el. Futólépésben siettet hozzám, és erős karjaival visszarántott engem.

-         Nem hagyom, hogy ezt tedd- dühös könnyek, csorogtak le gyönyörű arcán miközben egyre erősebben, szorította kezeimet. Reszketegen felsóhajtottam, tudtam, hogy ez lesz. Megfordultam, amennyire csak tudtam, és ajkához hajoltam. Biztos voltam benne hogy ez meggyengíti. Puha szájához nyomtam enyémet, nem siettem el a dolgokat, gyengéd voltam. Keze engedett enyémen, majd teljesen el is engedte azokat. Türelmetlenül nyögött a számba, többet követelt. Teljesen megfordultam, mire ő kezeit hajamba nyomta. Hiába is esett jól ez az egész, hiába nem akartam ezt megszakítani, elhúzódtam tőle. Mindketten hangosan ziháltunk, míg ő magához tért, én gyorsított tempóba megfordultam. Most vagy soha. Lábamat újra a víz fölé emeltem, ám ezúttal a másikat is raktam utána. A szél körülvett engem, a fülemben éreztem süvítéseit, és a hajamat is tejesen összekócolta. Még halottam, ahogy Harry felordít, mint egy megvadult oroszlán, de nem tud mit tenni, itt vége van. A testem becsapódik a ténylegesen jeges vízbe, és úgy érzem, mintha 100 kis apró tűvel szurkálnák bőröm. Ez nagyon hideg. „Shh. Gondolj arra, hogy mindjárt vége” mondogatom magamnak. Egy pár perc után jobb lett, de eközben a levegő is fogyatkozott tüdőmből. Majd mintha valaki mellém csapódott volna, arrébb sodort a hullám, és már szinte élettelen testem süllyedni kezdett. Az utolsó levegőtartalékom is elfogyott. Itt volt vége. Itt és most.   

Zihálva, ébredtem fel egy korházi széken, a szívem őrülten dobolt, és verejtékcseppek csorogtak le arcomon. „Nyugi csak egy álom, nyugodj meg” suttogtam magamnak, miközben igyekeztem helyreállítani egyeletlen légzésem. Felültem a székembe, és Louis-ra pillantottam, szerencsére nem kelt fel. Visszadőltem, és becsuktam szemeim. Még éberen élt emlékezetemben az álom, vagy minek is nevezzem, megrémisztett az egész. Majd hírtelen beugrott. Ugyanezt láttam mikor az átjárón voltam. Bár akkor egy kivetített film képében, de annak a lényege is ugyanez volt. Én, Harry, ugrás, öngyilkosság, halál. Kisöpörtem a homlokomra tapadt rakoncátlan tincset és gondolkoztam. Vajon véletlen lenne ez az egész? Lehet, hogy ez lenne a jövő? Persze, én és Harry pff. Verd ki ezt a fejedből, csak egy álom volt. Reggel öt körül járhatott az idő, még korán volt, de biztos nem tudnék visszaaludni. Egyébként is, a kezeim, és a hátam, teljesen elgémberedett ebben az idegesítő, még nem is puha székben. A napsugár egyenesen arcomba világított, a szemem elé emeltem a kezem, ó gyere még te is nap. Majd valaki hozzáért a vállamhoz. Ijedten megdermedtem, és majdnem egy sikoly is kiszaladt a torkomon. Felemeltem a fejemet, és próbáltam be realizálni a fiút, aki előttem ált. Ádám. Hát persze hogy Ádám.  Kifújtam a levegőt, ami a tüdőmben gyűlt össze. Eddig észre se vettem, hogy bentartottam. 

-         Mit akarsz itt?- suttogtam bár azért érződött a hangomban a bosszúság. Idegesen össze-visszanézett, majd szeme megállapodott rajtam.

-         Beszélnünk kell.- mondta

-         Itt nem lehet?- nem válaszolt csak fejével az egyik sarokra intett. Ott ült Harry, egy ugyanolyan kényelmetlen széken, mint amin én, és aludt. Ó, persze. Eddig őt észre se vettem. Olyan édesen aludt, ahogy göndör fürtjei arcába hullottak, szája résnyire nyitva volt, és halkan szuszogott. Na jó hagyd abba, Hope. Kibotorkáltam a szobából, és megálltam a folyosó közepén. Ádám halkan kijött utánam és megállt velem szemben.

-         Sajnálom-, mondta bűntudatos hangon. Gúnyosan felnevettem.

-         Mit sajnálsz? Talán, azt hogy engem, a testvéredet, és Louis-t is bajba sodortad? Vagy azt hogy miattad raboltak el minket? Vagy azt hogy Louis majdnem meghalt? Hm?

-         Sajnálom.

-         Hagyd már abba ezt!- csattantam fel idegesen

-         Remélem, tudod hogy én nem akartam ezt. Gondolom hallottad a történetet. Nem tehettem mást, nem engedtek el, nem volt választásom.

-         Mindig van választás.- suttogtam-, De figyelj, tűnj el innen, mielőtt Harry felébred.- ám túl későn szóltam. Harry kilépett a szürke korházi ajtón és szemeivel felmérte a helyzetet, majd tekintette megakadt Ádámon.

-         Mi történt? Mit keres ő itt? – lépett közelebb, és láttam, hogy keze ökölbe feszül.

-         Ádám menj innen – kiáltottam rá

-         De…

-         TŰNJ EL MOST! – ordítottam, és ha lehetett volna, szemmel röpítettem, volna el innen. Ádám, futásnak eredt, de Harry gyorsabb volt. Karjánál fogva rántottam vissza. Falhoz vágta őt, és kezével a nyakát kezdte el szorítani. 

-         Most véged- mondta halkan Harry, de épp elég hangosan, hogy én is haljam. Gyorsan oda szaladtam és beálltam Ádám elé. De ekkor már az ökle a levegőbe volt a göndör hajú fiúnak, és az egyenesen az én arcomba csapódott. Hát nem fogta vissza magát. A kezdeti zsibbadtság elmúlt, és a helyét erős fájdalom váltotta fel. Ajkam kicsattant, de biztos voltam benne, hogy a számban is okozott valami sérülést, hiszen ott is éreztem a keserű vér izét. Torkomat marták az el ne sírt könnyek, legszívesebben összeestem volna a fájdalomtól, de helyette csak álltam ott, és védtem Ádám, nem túl gyenge testét. Erős volt ő, nem volt szüksége az én védelmemre, én mégis úgy éreztem, ott kell lennem. Azonban Harry ereje nagyon is megrémisztett. És az is, amit magam előtt láttam. Dühös fény csillant, vérben, forgó szemeiben, izmai kidagadtak kezén, és nyakán is látszódtak erei. Ijesztő volt, és megrettentett. Majd, mintha ő kapta volna az óriási pofont, hátralépett. Testvonásai ellágyultak, és szemi megbánásról árulkodtak. De nekem ez nem volt elég. Féltem tőle. Féltem puszta hangjától, cselekedeteitől, mindenétől. Mert amit az élőbb tett megbocsáthatatlan volt, még akkor is ha tudom nem direkt tette. Elléptem Ádám elől, oldalra húzódtam, hogy minél távolabb legyek a göndör hajútól, és magam mögé rántottam a fiút. Ámbár ő nem maradt ott, elém lépett.

-         Megütötted őt- sziszegte előttem Ádám.

-         Nem direkt volt. Annak téged kellet, volna eltalálni. – mondta minden könnyedséggel Harry – Sajnálom Hope- azt, hiszem, észrevehette a szememben a félelmet, és az ijedséget, ezért kicsit meg is rémült. Megpróbált felém lépni, de én mindinkább Ádihoz bújtam. Magamba szívtam pólójának illatát, finom férfias dezodor, ami keveredett az erdő szagával.

-         Ugye nem félsz tőlem?- nem telt tőlem egy normális válaszra sem. Hazudni nem akartam, de az igazságot sem akartam elmondani.      Így inkább csöndben maradtam. A hallgatás a legjobb módszer, nem?

-         Hope kérlek ne…- mondta könyörögve. De ugyan mit is kért?- Ádám menj, most az egyszer megúsztad.- ahelyett hogy befejezte volna a mondatot, amit nekem szánt, témát váltott. Ő viszont nem mozdult, állt, mint a szikla előttem. –Ha kedves az életed elmész-, mondta mérgesebben Harry. Lábujjhegyre álltam és elcsukló hanggal, de megmondtam neki, hogy menjen el én, jól leszek. Nagy nehezen megmozdult, adott

Egy puszit a fejemre, majd azt suttogta hívni fog. Utána elment, magamra hagyott vele, úgy tett, ahogy kértem. Ó miért is csodálkozom ezen? Egy lépést tett felém hatalmas lábaival, de ahogy közeledett, én úgy hátráltam. Kezemet arcomhoz érintettem, és fájdalmasan felszisszentem. Nem volt elég hogy pokolian fájt, biztos voltam benne hogy zöld, és lila foltok is vannak azon a helyen ahol eltalált. Azt hittem veszi a lapot, és magamra hagy, de helyette mást tett. Ő is felemelte kezét és gyengéden megcirógatta ujjával a sebet. Fájdalmasan felsírtam, hiába volt gyengéd, mégis úgy éreztem mintha egy újabb pofonnal ajándékozott volna meg.

- Sajnálom.